A forradalom bölcsészei

A Kolhoz Kör első szárnypróbálgatása 1956. március 15-én ’48 alternatív megünneplése volt, amely nélkülözte a korszak kliséit.

A Petőfi Körnek az 1956-os forradalom előestéjén betöltött történelmi szerepe ma már közismert, alaposan feldolgozott. Volt azonban vele párhuzamosan a ELTE bölcsészkarán egy másik hasonló szerveződés, a Kolhoz Kör, vagy ahogy később a kommunista állambiztonság irataiban szerepel, „Kolhoz klub”. A Kolhoz Körben is közösen vettek részt egyetemi oktatók és főként hallgatók, csakhogy az 1956-ot illető történelmi kánonban mégis kevésbé vannak jelen ahhoz képest, amennyire ez jelentőségük alapján indokolt volna.

E hiányt igyekszik pótolni Zsebők Csaba Tiszta szívvel 1956-ban című kötete, amelynek alcíme pontosan ragadja meg a lényeget: A „Kolhoz Kör”: a forradalom (egyik) szellemi előkészítője. Már a Kolhoz Kör elnevezése is vagány provokáció volt a rezsim kultúrpolitikájával szemben. A kör gerincét alapvetően vidéki fiatalok alkották, a magyar értelmiségben mindig is meglévő népi-urbánus (más szóval vidéki-fővárosi) megosztottságban ők a népi vonalat vitték. Náluk szóba sem jött a reformkommunista gondolat, hiszen a vidék módszeres megnyomorítását, a padláskisöprést, a kulákverést, a vagyonelkobzást saját családjukban tapasztalták meg. Ők a „hibák kijavítása” helyett teljes változást akartak, visszatérést a normális, szocializmusmentes világba.

A Kolhoz Kör első szárnypróbálgatása 1956. március 15-én ’48 alternatív megünneplése volt, amely nélkülözte a korszak kliséit. A csoport egyetlen számot megért lapjában, a Tiszta szívvel-ben fogalmazták meg többek között a követelést, hogy az orosz nyelv kötelező tanulását tegyék fakultatívvá, amúgy nem mellesleg – Máté Imre A szent tehenek című versébe foglalva – a szovjet csapatoknak ideje lenne távozniuk Magyarországról.

A „saját gyermekét” meggyilkoló kommunista hatalom október 6-ra, a nemzeti gyásznapra időzítette a moszkovita Rajk László exbelügyminiszter újratemetését. Rosszul tette. A temetés a kolhoz körösök kezdeményezésére tüntetéssé változott át, menet közben tömegek csatlakoztak hozzájuk. A Nemzeti Sírkertből először Sztálin akkor még álló szobrához vonultak, amelyet csoportosan levizeltek. Az And­rássy úti (Népköztársaság útja) szovjet nagykövetség elé vonulva már azt skandálták, hogy „Ruszkik, haza!”, miközben odabent Andropov elvtárs rettegett a sofőrje és Cica (a szeretője) társaságában. A Batthyány-örökmécsesnél a Nemzeti dalt szavalták, a bölcsészkar épülete közelében lévő Petőfi-szobornál pedig már azt követelték, hogy „Tanítsatok igazat!”.

A barikádokon és a hősi halottak között aztán éppúgy képviseltették magukat a kolhoz körösök, mint később az emigrációban vagy éppen az itthon maradottak „belső emigrációjában” – egy-két esetben pedig a beszervezési dokumentumokban. Ott voltak a remény és ott a reménytelenség időszakában, ott, ahol egy hazafinak, egy valódi értelmiséginek lennie mindenkor kötelező.

(Zsebők Csaba: Tiszta szívvel 1956-ban. Oikosz Alapítvány, Dunakeszi, 2019, 144 oldal. Ára: 2500 forint)