A múzeumigazgató által említett kiadványok már a kezemben vannak, Kerényi B. Eszter és munkatársai tényleg kitettek magukért. Mindkét füzetben – Az arany ember és A Sina család Magyarországon címűben – bőségesen találhatók adatok a magyarországi görög diaszpóráról, a család eredetéről, a politikai és gazdasági körülményekről, Sina György és fia, Sina Simon csodálatra méltó tevékenységéről. Azaz akiknek fölkeltették-fölkeltik az érdeklődését a Magyarország fölemelkedését a szívügyüknek tekintő görögök, ezekből részletesen tájékozódhatnak. A történész azonban igazságtalanul vádol, hogy a cikkem fölösleges indulatokat gerjeszt, azzal például, hogy a Sina családdal szemben mind a saját korának magyar társadalma, mind az utókor hálátlanul bánt és bánik. Hiszen nemcsak a történelemkönyvekből hiányzik a nevük, de például Gödöllőn egyáltalán nem, Budapesten pedig csak egy kis sétány viseli Sina Simon nevét a XVIII. kerületben, nem pedig mondjuk egy rakpart. Ahogyan olvasom, egyébként ő is hasonló megállapításra jutott a saját tanulmányában: „Rövid ideig voltak Gödöllő urai a Sina bárók, nevüket a gödöllőiek rég elfelejtették, pedig annyi mindent tettek a városért, hogy méltóbb helyet érdemelnének a köztudatban.”
És nem épp a hála jeleinek sorát gyarapítja az sem, hogy 2010 óta senki sem kapott Sina-díjat az odaítélésben döntő magyar egyetemek és az Akadémia teljes érdektelensége miatt. Valamint az sem, hogy a költségvetésből működő, tizenkét éven át tudományos konferenciákat szervező és könyveket kiadó Magyarországi Görögök Kutatóintézete 2015 óta egy vasat sem kap. Elgondolni is szörnyű, hogy vajon mi történne akkor, ha tényleg hálátlanok lennénk.
