A fővárosi Széll Kálmán téri óra esete nekem valahogy nem volt meglepő. A városokban és falvakban mifelénk az a megszokott, ha a templomok toronyórái nem mutatják az időt. Nem késnek és nem sietnek a mutatók, hanem hosszú ideje egyáltalán nem járnak, lehetetlen helyzetben lógnak, kókadoznak ernyedten a kopott számlapon. Az emberek leszoktak arról az akár évszázadokon keresztül nyújtott közszolgáltatásról, hogy csak a torony felé fordítják a fejüket, és máris tudják, mennyire járnak benne a napban. Emlékezetükből kikopott, hogy onnan várható bármilyen segítség. Ma már nemhogy nem pazarolnak energiát arra, hol is lehet a torony, hanem épp ellenkezőleg. Nem keresik a szemükkel, nem néznek arrafelé, ha kíváncsiak az időre. Hogy szorít-e, vagy hogy még semmi sincs elkésve. Ha érzékelni akarják az idő múlását, mindenki megoldja saját maga. A karórájával, a mobiltelefonjával vagy a belső biológiai órájával.
A fővárosi eset is azt mutatja, hogy a köztéri óra nálunk tényleg semmi más, mint maga a kipusztíthatatlan probléma. Az ilyen órákról szólva nem az jut az ember eszébe, hogy pontos vagy pontatlan. A gondolkodási kereteket egyrészt az intézmények hivatalos szóhasználata teremti meg, másrészt a civil ötletek, a nép küzdelme a hatóságokkal.
Egyrészt: „Néhány hétig tesztüzemben működik az új Széll Kálmán téri óra. A keddi bekapcsolás, majd a szerdai szoftverfrissítés óta a pontos időt mutatja, azonban ez a szolgáltatás időszakosan szünetelhet. Vezérlése és az ahhoz kapcsolódó elektronika korábbi meghibásodása miatt az óra néhány hétig nem működött megfelelően, a hibát a gyártó azóta kijavította.” És ez is: „Csapatunk az oszlop teljes elektronikus vezérlését alapos meggondolásból egy beltéri vezérlőszobába tervezte, ami jelenleg két külön épületben a metróépületben (BKV), illetve a kiszolgálóépületben (BKK) találhatóak (sic!). Az alapozásban le is lettek fektetve az ehhez szükséges kábelcsövek. Azonban minden igyekezetünk ellenére a BKK az egész beruházási időszak alatt nem tudta tisztázni az óra leendő üzemeltetőjének kilétét (BKK vagy BKV), emiatt nem tudta megjelölni, hogy melyik épületben kaphatna helyet az érzékeny vezérlőegység. Arra kértek minket, hogy amíg az üzemeltető jogi személye nem tisztázódik, a vezérlőt magába az oszlopba helyezzük el ideiglenesen. Az oszlop azonban egy rendkívül hegyes geometriájú test, amiben a LED-kijelzőknek és azok működtetéséhez szükséges betápoknak is alig van hely. A vezérlő már csak cipőkanállal fért be, de mivel a tér átadója halaszthatatlan volt, teljesítettük a BKK kérését, abban a hitben, hogy a korábbi ígéreteknek és megbeszéléseknek megfelelően a vezérlés legkésőbb a próbaüzem után 2016 szeptemberében áthelyezésre kerül az üzemeltető cég felségterületén.”
Másrészt ott az oszlopra ragasztószalagokkal rögzített, eltüntetésük esetén egyre szaporodó műanyag órák látványa, az a civilek bemutatta káosz, amely görbe tükröt tart a közpénzt pazarló tehetetlen beruházónak, kivitelezőnek, meg mindenkinek, aki ebben a kínos óraállítási feladatban bármennyire is részt vett.
Mindez azért jutott eszembe, mert pár napja leesett az állam az amszterdami repülőtéren fölállított órától. Az egyik csarnokban augusztus óta egy olyan szerkezet mutatja az időt, amely előtt percekig gyönyörködnek az emberek. A hatalmas óra belsejében egy kék overallos munkás mozog, aki folyamatosan tisztítja a szerkezetet. Ahogy ott áll az ember, jó darabig tart, mire leesik a tantusz. Az alak vetített, és percenként törli le szivaccsal a nagymutatót, hogy az idő múlásával a következő perchez fesse föl azt, miközben a kismutatót is folyamatosan igazítja. Az egész mutatvány lenyűgöző – azt is mondhatnánk, hogy a hollandok most ezt adták nekünk.
