Rémlik, hogy később HÉV-en utazom hozzá, a mátyásföldi házukba. Ott volt a kert, a kis szaletli, minden úgy, mint rég. Beléptem a hűvös kuckójába, az orromat megcsapta az ismerős, enyhén dohos szag. Ott ült a számítógépe előtt, és nagyon írt valamit. A földön könyvek hevertek, és a szokásos rendetlenség mindenütt. Leültem mellé, és vártam, hogy abbahagyja. Sokáig ültünk egy szó nélkül egymás mellett. Látszólag ügyet sem vetett rám, pedig tudtam, hogy ő is tudja, ez nem mehet sokáig tovább. Gyötört a kíváncsiság, de nem akartam megzavarni. Csak írt, a végtelenségig. Belenyugodtam. Ennyi idő után biztosan nem szabad kapkodni. Meg kell várni a pillanatot, hogy kiderüljön a titok.
Azután többször is kerestem, ha utolértem, lerázott. Vagy nem vette föl a telefont, vagy nem ért rá. Később valaki szólt, hogy jelentkezett hozzánk egy újságíró, s amikor kérdeztem a nevét, akkor derült ki, hogy ő az. Teljesen belezavarodtam. Mi ez az egész? Mi ez az álságosság? Miért nem keres inkább? Miért nem beszélünk? Mi ez az ostoba játék? Egyszerre bőgni lett kedvem. És ordítani.
Sajnos a valóság sem könnyebb, mint az álom. O. Kovács Attila, a Napi Magyarország főszerkesztő-helyettese épp tizennyolc éve, 1999. március 5-én autóbalesetben vesztette életét. 39 éves volt.
