Ezen a héten is izgalmas témákat dolgozunk fel a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjában. A most szombaton megjelenő közéleti-kulturális magazinunkban sok más mellett a következőkről olvashatnak. Keresse szombaton a Magyar Nemzetet és benne a húszoldalas mellékletet az újságárusoknál!
A nyugati határ földjeinek nyolcvan százalékát osztrákok művelik
Ha a földkérdés háború – s olykor az –, akkor a minap a frontvonalban jártunk. Az ország nyugati szélein csapataink még harcban állnak, de sokukon látszanak a kimerültség jelei, mások pedig mintha elfogadták volna a „megszállók” jelenlétét. Képtelen helyzetek Vasban, Zalában – avagy milyen vircsaft az, amikor egy magyar gazda Magyarországon osztráktól bérel földet? Wekerle Szabolcs határszemléje.
Gyönyörű az Őrség a kora tavaszi, bágyadt napsütésben. Kertjében ügyködve örül a jó időnek Kerkáskápolna 83 lakosának egyike, Ernő bácsi is. A 81 éves férfi szívesen rááll egy kis beszélgetésre, ám amikor a zsebszerződésekről, az osztrák gazdák jelenlétéről kérdezzük, azt mondja, nemigen tud segíteni.
– A mi osztrákjainkkal nincs baj, rendes emberek, részt vesznek a falu életében, segítenek, ha kell, és a havonta egyszer a református imaházban tartott istentiszteletre is eljárnak – kezdi. – Hogy a földjeikhez annak idején hogyan jutottak, nem tudom. Valami csinogli – csippent a szemével – biztos volt benne.
Csinogli. Szép magyar szóval: humbug. Zalában, Vasban így mondják, ha valami nem egészen tiszta. És hiába járjuk végig a nyugati országhatárt Muraszemenyétől Őriszentpéterig, sokkal többet másoktól sem tudunk meg. Csinogli mindenütt volt, de hogy pontosan ki, hogyan csinálta, senki sem tudja. Ha pedig mégis, azt végképp nem, hogyan kellene bizonyítani. A nagyjából 55 kilométer hosszú szakaszon sokakkal beszélünk, s úgy tapasztaljuk, hogy a főként külföldiek által hasznosított földek jövőjével kapcsolatban sokféle érzés, várakozás tapasztalható. Az óvatos reménykedéstől a teljes elkeseredésig és lemondásig.
Egy biztos: Magyarországnak ezen a vidékén egyetlen föld sincs parlagon. Pedig mezőgazdasági szempontból korántsem hazánk legértékesebb területe. A föld agyagos, nehezen művelhető, igaz, amilyen kelletlenül nyeli el a vizet, olyan vonakodva is adja ki magából, ezért a zalai, vasi földek az aszályt is jobban bírják. Hogy az öt-hat-hét aranykoronás parcellák mégis sokat érnek – olykor valós értékük akár két-háromszorosát is –, az Ausztria közelségének köszönhető.
Első utunk a Letenyéhez közeli Muraszemenyére vezet. Itt lenne találkozónk egy helyi gazdával, aki előző nap a telefonban még azt mondta, áll rendelkezésünkre. Ám úgy látszik, éjszaka meggondolta magát, közli, hogy névvel nem vállal beszélgetést, amúgy sem tudna sok mindent mondani, ez végül is még nem Ausztriával közvetlenül határos szakasz. Beszélt viszont egy valamivel északabbra élő ismerősével, őt megkereshetjük. Így teszünk.
A növénytermesztéssel és vadásztatással foglalkozó férfi szomszéd falubéli gazdatársával együtt fogad, és a két gazdálkodó valóban tele van történetekkel. A beszámolójuk alapján felvázolható a határ menti térséget jellemző helyzet.
– Nálunk a földek körülbelül hatvan százalékát művelik osztrákok – tudjuk meg. („Frontszemlénk” többi állomásán általában ennél többet, nyolcvan-kilencven százalékot hallunk majd.) – A rendszerváltás után az Antall-kormány idején két-három hónapig élt egy rendelkezés, mely szerint külföldi gazdasági társaságok vásárolhatnak magyar földet. Ott kezdődött minden, ezt már akkor sokan kihasználták. Az állami gazdaság földjeinek kiárusításakor a licitálásokon már ott forgolódtak a szép magyar nevű „Weissenhofferek” meg a többiek. Az azóta eltelt időszakban aztán úgy szereztek földet, ahogy tudtak. Sokan magyar állampolgárságot kaptak, ide nősültek, bejelentkeztek. Igaz, esetükben az életvitelszerű helyben lakás többnyire évi egy-két hetet jelent
Mindehhez és a további, ezerféle trükkhöz, hangzik el, magyar jogászok és strómanok is készséggel asszisztáltak, a gazdálkodni nem akaró helyiek számolatlanul adták el vagy haszonbérbe a földjeiket. Az a kevés magyar gazda pedig, aki szintén szeretett volna földhöz jutni, képtelen volt lépést tartani a jóval tőkeerősebb külföldiekkel. Ez a lépéselőny a későbbiekben is megmaradt: elég csak arra gondolni, hogy míg egy osztrák gazda otthoni bankjától néhány százalékos kamatra kap kölcsönt, egy magyar tíz százalék fölött fizet.
S a panaszok ezzel korántsem érnek véget: hallunk az éj leple alatt az osztrákok művelte földeket szántó-arató horvát és szlovén munkásokról, az aratás után azonnal külföldi rendszámú kamionokra pakolt és az országból kivitt terményről, az ausztriai gazdák ottani földjeiről ide átszállított és itt deponált mezőgazdasági hulladékról. Arról, hogy az osztrák gazdák linzi műtrágyával kezelik földjeiket, itt jóformán semmit sem szereznek be, ráadásul nagy, több száz hektáros tábláikon a táj sokszínűségét romboló monokultúrákat termesztenek – ezt az ausztriai kis parcellákon nem tehetnék meg.
Fogyó hó
A szocsi olimpia alpesisí-számai soha nem látott sikert hoztak hazánknak: Miklós Edit lesiklásban hetedik helyezést ért el. A csíkszeredai gyökerű sportoló, aki téli napjait a legnagyobb sztárok között tölti, állítja: a gazdag sínemzetek szülöttei és a magyar versenyzők közötti különbségek nagyok, de kitartó munkával nem behozhatatlanok. Molnár Csaba interjúja. (23. oldal)
Kavicsok a kövön
Bő másfél éve a büntető törvénykönyv módosítása megteremtette a 12–14 éves korú gyermekek büntethetőségének lehetőségét, ha kiemelten súlyos cselekményt követtek el. 2013 júliusa óta tíz ilyen korú gyermek ellen indult eljárás. Velük még körülbelül hat és fél ezer fiatalkorú ül büntetés-végrehajtási intézményben. Kérdés – írja Farkas Adrienne –, megelégszünk-e azzal, hogy kivonjuk őket a társadalomból, esetleg megpróbáljuk legalább a gyógyítható mentális betegségeiktől megszabadítva visszaengedni őket a szabad életbe. (26–27. oldal)
Emberek aranyban
Csupán a tolvaj figyelmetlenségén múlt, hogy érintetlenül ott maradt a sólyi művelődési ház emeletén az egymillió dollárra biztosított szkíta aranykincsgyűjtemény. Hogy került oda egyáltalán? Honnan jött és merre tart az Emberek aranyban című magánkiállítás? Erre keres választ Hanthy Kinga. (27. oldal)
Kakofónia
Évek óta dúl a küzdelem a budapesti belvárosban élő, csendre vágyó lakók és a sokasodó szórakozóhelyek között. Szinte lehetetlen bizonyítani, kinek van igaza. Mindez az ingatlanpiacra is rányomta bélyegét, teljes üzletág épült az átalakulásra – derül ki Szabó Emese riportjából. (32. oldal)
Holdfogyatkozás
Kína legnézettebb tévéműsora a Kínai Központi Televízió holdújévi gálája. A nagyszabású show-t évente legalább 700 millió néző kíséri figyelemmel a legnagyobb kínai ünnep estéjén, ezzel globális szinten is csak az olimpiai nyitóünnepségek és a világbajnoki döntők vetekedhetnek. Itt lépett fel az idén a magyar Attraction társulat is, mellette a másik külföldi sztár Sophie Marceau volt. Az egyik meghívott mégsem jelent meg. Hogy miért nem, kiderül Salát Gergely írásából. (36. oldal)
Foglyok a Lenin-könyvtárban
Több mint száz hazai tóratekercsre bukkant Oroszországban Köves Slomó, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség vezető rabbija. A felbecsülhetetlen eszmei értékű pergameneket a második világháború végén vitték el a Vörös Hadsereg különleges alakulatai – írja Pethő Tibor. A nemzeti kincsnek számító judaikák az orosz törvények szerint is visszajárnának, ám döntés még mindig nem született. (40. oldal)
Majdan volt
Súlyos véráldozatot követelt az „ukrán tavasz”. Közel százan haltak meg néhány nap alatt a főváros központjában – a sokkot egyelőre képtelen kiheverni az ország. A keleti határnál közben rendkívüli harckészültségben várja a fejleményeket az orosz hadsereg, a feszültség a Krím félszigeten is fokozódik. György Zsombor járt a barikádokon. (28–29. oldal)
