Ezen a héten is izgalmas témákat dolgozunk fel a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjában. A most szombaton megjelenő közéleti-kulturális magazinunkban sok más mellett a következőkről olvashatnak. Keresse szombaton a Magyar Nemzetet és benne a húszoldalas mellékletet az újságárusoknál!
Tábitha, az elfogadás háza
Bármily rohamosan fejlődik is az orvostudomány, a daganatos betegségekben szenvedő gyermekek nem mindegyikét sikerül megmenteni. Magyarországon évente hetven-nyolcvan családnak kell e tragédiával szembesülnie. Hogyan viselik a mérhetetlen veszteséget, van-e lehetőségük, idejük arra, hogy méltón gyászoljanak, megpihenjenek, és erőt gyűjtsenek további életükhöz? Teljesítmény-központú világunkban e teher nélkül is nehéz a felszínen maradni. A gyászt, évekig tartó hatásait tabuként kezeljük. Ám akadnak közösségek, rendkívüli érzékenységgel és tudással megáldott emberek, akiknek belső igényük, hogy a szenvedők felé forduljanak. Róluk szól Kormos Valéria riportja.
A két fiatal nő, Hosszú Dalma és Kovács Éva az országszerte és nemzetközileg is ismert Bátor Tábor Alapítvány munkatársai. Az alapítvány Magyarországon 2001-ben indította élményterápiás programjait súlyosan beteg gyerekeknek és családjuknak. Eddig 5500 táborozó kapott tőlük erőt, biztatást.
Az alapítvány keretein belül hozták létre a Lélekmadár tábort, ahova azokat a családokat várják, akik elveszítették gyermeküket. Ezek az együttlétek nemcsak a múltról, megpróbáltatásaikról szólnak, hanem az örömre való képességről és a jövőről.
Hosszú Dalma pszichológus, a program felelőse felidézi az első találkozásokat. Jöttek hozzájuk olyanok, akik nyolc évvel a veszteségük után is támaszt kerestek. Másoknál két-három éve tart a gyászfolyamat. Sajnálatos, hogy akik éveken át ápolják súlyosan beteg gyermeküket, nemcsak kétség és remény között hányódnak, de bizonyos mértékig a társadalomtól is elszigetelődnek. Nemegyszer egzisztenciális csapdába is kerülnek, sem idejük, sem módjuk nincs arra, hogy a történtek lelki hatásaival törődjenek. Talán ezért vonzotta őket egy olyan helyszín, ahol csak a gyászukkal foglalkozhatnak. Találkoztak olyan édesanyával, akinek egyedül kellett megküzdenie gyermeke évekig tartó betegségével s azzal, ami bekövetkezett.
– Nem erőltetünk semmit – mondja Dalma. – Ha úgy volt kedvük, kiönthették a szívüket, ha csak sétálni vagy zenét hallgatni szerettek volna, erre is volt lehetőség. A boldog évekről éppúgy meséltek egymásnak, mint a hátrahagyott játékok, mesekönyvek, ruhák sorsáról. Téma volt az is, milyen feladatok várnak rájuk, mit szeretnének még az élettől. Ehhez tudunk biztatást adni – többnyire harminc év körüli emberekről van szó.
– Miért tartották lényegesnek, hogy a családok a gyermekeiket is elhozzák?
– Bár a betegség ideje alatt a szülők igyekeznek kímélni, távoltartani gondjaiktól a testvéreket, ők ennek ellenére érzik a bizonytalanságot, a folytonos aggodalmat, a megváltozott hangulatot. Nemegyszer bűntudatuk van azért, mert ők egészségesek, míg a másik szenved. Amíg kisebbek, a szülők a gyerekeket megkímélve, meseszerűen próbálják elmondani az egyébként felfoghatatlant. Éppen ezért megtörténhet, hogy évekig visszavárják testvérüket, jelen van álmaikban, fantáziájukban. Ha pedig később sem tudnak belenyugodni a megváltoztathatatlanba, a szorongást, az elfojtást személyiségükben is hordozhatják. Az egyik legszebb tábori visszajelzésként olvashattuk az üzenőfalon egy kislány tollából: „Amikor játszani és nevetni van kedvem, nyugodtan játszhatok és nevethetek.” Az édesapák lelki terhe is nagy. A családfenntartói felelősség mellett igyekeznek annak a társadalmi elvárásnak megfelelni, hogy ők az erősek, fegyelmezettek, nem adhatják ki magukat, nem illik beszélni fájdalmukról. Itt ők is megnyílhattak, és ez feltehetően könnyebbség számukra a továbbiakban.
Kovács Évának épp elég feladata van az alapítvány kommunikációs vezetőjeként, mégis szükségét érezte, hogy önkéntesként a családok mellett legyen. Meséli, még az alapos felkészítés után is volt némi szorongás benne: mit mondjon nekik, s ők vajon hogyan fogadják közeledését, tudnak-e majd a felnőttek szorongás nélkül beszélgetni, a gyerekek önfeledten játszani? Csak akkor nyugodott meg, amikor látta, hogy tudtak. Sokat tanult, gazdagodott általuk.
Dalma és Éva hívták fel a figyelmem a Törökbálinton található Tábitha-házra (bibliai eredetű női név, jó cselekedetek fűződnek hozzá), amely 2011 óta működik. Ez az ország második gyermekhospice-intézménye, az első, a Dóri-ház, Pécsett található. Létrejöttük magánszemélyeknek köszönhető, adományokból gazdálkodnak a hospice-szemlélethez igazodva, anyagi ellenszolgáltatás nélkül. Ottjártamkor még azt fűzték hozzá mindehhez, hogy nem kapnak állami támogatást. Örömteli fejlemény, hogy tavaszra ez megváltozott, bár egyelőre csak Baranya megyére érvényes, de remélhetőleg rövidesen az ország többi részére is kiterjesztik.
A Tábitha-házban találkoztam Benyó Gábor onkológus-hematológus főorvossal, aki nem csak ezt az intézményt segíti tudásával és gondolkodásával. Többfelé ágazó gyógyító tevékenysége mellett a Bátor Tábornak is önkéntes orvosa, a hospice-mozgalom és a palliatív ellátás elkötelezettje. (Az utóbbi lényege, hogy az orvos nemcsak a betegséget, annak tüneteit „látja”, hanem a gyógyítási folyamat közben igyekszik javítani a benne bízó ember életminőségén, fizikai, lelki, szociális, kulturális helyzetét figyelembe véve.)
Benyó doktor és munkatársai oldottan fogadnak. Játékokkal teli, világos szobákat, színes rajzokat látok, egy nagyobb közösségi helyiséget s természetesen ápolásra alkalmas, emelhető ágyakat. A ház alsó szintjén, külön lakrészben teremtették meg a speciális, átmeneti gondozás feltételeit. Ennek alapgondolata a válsághelyzetbe került szülők és a beteg gyermek megerősítése. Orvos, pszichológus, nővér, gyógytornász és szülő együtt dolgozik ezért.
Most egy kisfiú, édesapja és édesanyja a vendégük. Benyó doktor említette nekik látogatásomat, ezért fogadott bizalmába Magyar Mónika és Kiss Attila. Kilencéves fiúknál, Leventénél nyolchetes korában diagnosztizálták a cisztás fibrózist, az egyik leggyakoribb öröklött genetikai betegséget, amely több szervre is kiterjedhet. Gyógyítani még nem tudják, de megfelelő kezeléssel a betegek több mint fele elérheti a harmincéves kort.
Levente sötét hajú, nagyon vékony fiúcska, hatalmas fekete szemekkel. Fejét az asztalra hajtva ül egy laptop előtt, jöttünkre alig rezdül. Édesanyja mentegetőzve mondja, nagyon fáradt, egy ideje nem akar semmit. Visszautasítja a gyógyszereket, a kezeléseket, amelyek eddig szinten tartották. A bajt tetézi, hogy az édesapa nemrégiben veszítette el a munkáját, így jövedelmük minimális. Lakáshelyzetüket sürgősen meg kellene oldani, mert eddig egyik bérleményből a másikba költöztek, ami szintén megviselte a gyermeket.
– Először a Szent János Kórházban küzdöttek az orvosok érte. Amikor később megállapították, mi a baj, mindketten sokkhatás alá kerültünk, nem tudtuk elképzelni, mi lesz velünk. De idővel „belerázódtunk” ebbe a betegségbe, mindent az ő állapotához igazítottunk. Mónika kilenc éve csak mellette van, mert 24 órás felügyeletre van szükség – foglalja össze tömören Attila.
Mónika felidézi a teendőket: a gyógyszerek pontos sorrendben történő beadását, a légutakban termelődő nyák eltávolítását, a gyógytornát. Eddig három kórházat jártak meg, úgy kéthavonta volt erre szükség. Ám utóbb olyan szakaszba kerültek, amikor a hagyományos kezelések mellett már többre, másra volt szükség. Közben a kisfiú pszichés állapota is megváltozott: mindent visszautasít. Értik, hogy mindenből elege van, de miként magyarázzák meg neki, az élete forog kockán? Hisz ezzel a betegséggel elérheti a felnőttkort, a tüdőtranszplantáció is egy esély. De ahhoz erősödnie kellene – és mindenekelőtt időt nyerni. Mi lesz velük, ha ő előbb feladja? – tépelődik az édesapa.
Sok jó orvossal találkoztak eddig, akik mindig megtették, amit tudtak. Értik azt is, nem mindenkinek van ideje, hangulata, hogy azzal is foglalkozzon, ők milyen állapotban vannak. Már éppen az összeroppanás határán voltak, amikor valaki, „úgy igazán” magára vette a gondjaikat.
Egy éve kezelte a kisfiút Laki István, a törökbálinti Tüdőgyógyintézet gyermek-tüdőgyógyászati szakfőorvosa. Minden nehezen elérhető gyógyszert felkutatott, megszerették egymást. Ő volt az az ember, akinek végre kiönthették a szívüket. Ezután csak annyit mondott, adjanak neki néhány napot, gondolkodik, mit tehetne értük. Általa találtak rá a Tábitha-házra.
Visszamegyünk Leventéhez, aki időközben összebarátkozott fiatal kollégámmal. Megtörtént az ebéd is, a nővérkének sikerült féltányérnyi tésztát megetetni vele. Levente azt is tűrte, hogy bekösse neki az infúziót. Sőt, bár itt minden szép és jó, megengedték, hogy egy röpke órára hazamehessen Mózest, a macskáját megsimogatni. (21., 24. oldal)
A zsiráf csak áll
A hónap eleje óta látogatható a hatvani vadászati múzeum, amely a felújított Grassalkovich-kastélyban kapott helyet. Itt végre méltó helyen lesz a legnagyobb magyar vadász és író, gróf Széchenyi Zsigmond hagyatéka. Gróf Hertelendy Margit – Mangi néni –, Széchenyi Zsigmond özvegye is részt vett a megnyitón. Azt hiszem, minden nő azt szeretné, ha olyan jóban lehetne az idővel, mint ő: kortalan, üde, tündöklően eleven emlékezetű, és nagyon kellemes társalgó. Farkas Adrienne interjúja. (23. oldal)
Fények és árnyak
Két hónap múlva sokmilliárdnyi futballrajongó örömére elkezdődik a 2014-es brazíliai labdarúgó-világbajnokság. A világ legnagyobb közérdeklődésre számot tartó sporteseményének előkészületei – mint az várható volt – akadozva zajlottak. De ki hallott már olyat, hogy egy ennyire várt rendezvény elmaradjon? Pósa Tibor helyzetjelentése. (26. oldal)
Messziről jött emberek
Miért beszélnek annyit Tiszavasváriban Putyinról, kik pózolnak az óriásplakátokon, és hogyhogy nem folyik vér a radikálisok kampányrendezvényein? Az EBESZ korlátozott választási missziót küldött a magyarországi voksolás megfigyelésére, az északkeleti térségben Forgács István romaügyi szakértő kalauzolta őket, s próbált válaszokat gyűjteni a messziről jött emberek számára nem is olyan egyértelmű kérdésekre. György Zsomborral osztotta meg a tapasztalatait. (27. oldal)
Lucifer koronája
Valószínűleg húsvétra időzítve jelentette meg Los Reyes del Grial (A Grálok királyai) című könyvét a Margarita Torres és José Miguel Ortega del Rio szerzőpáros. A kötetet Fáy zoltán ismerteti. A szenzációsnak szánt munkában a történész–művészettörténész páros nem kevesebbet állít, mint hogy Jézus Krisztus utolsó vacsorán használt kelyhét a leóni Szent Izidor-bazilikában őrzik. A hír gyorsan bejárta a világsajtót, majd néhány nap múlva menetrendszerűen számtalan cáfolata támadt. Hogyan találhatták meg azt, ami nincs is? – írták a kétkedők. (28. oldal)
Kiszáradás
Félő, hogy egy darabig hiánycikk lesz nálunk a jó tervező, még akkor is, ha az egyetemek ontják magukból a friss diplomásokat. Az építészmérnök végzettségű értelmiség jelentős része ugyanis nem feltétlenül építész. Az utóbbi években sok tervező pályaelhagyó lett, külföldre dolgozik, vagy külföldön keres munkát. (30. oldal)
Fürdővízzel a keszeget
Nem ehetünk többet balatoni keszeget a strandon, de a fogas is eltűnik az étlapokról, legalábbis az, amelyet nem orvhalászoktól vett a vendéglős. Többek között ez lett a következménye, hogy a múlt év végén megszüntették a balatoni halászatot. Akadnak ennél is súlyosabb bajok: a busa túlszaporodása felboríthatja a tó egyensúlyát. Persze még a minisztériumi döntéshozók is meggondolhatják magukat. György Zsombor riportja. (32–33. oldal)
Lepketánc
Keleti lápi bagolylepkék feltételezett kiirtása miatt másfél milliárd forint kártérítést követel Gabnai Ernő kokadi gazdától a Hajdú-Bihar Megyei Főügyészség. A férfi engedély birtokában irtotta a cserjét saját földjén, ám a vád szerint az ágakon ott lehettek a fokozottan védett faj hernyói. De a lepke életmódját még senki sem kutatta, így a megállapítás csupán feltételezés. A bírságot havi százezer forintjával számolva 1250 év alatt fizethetik ki a most 53 éves erdész leszármazottjai. Varga Attila kilátogatott a birtokra. (40. oldal)
