Szárazdokk – Magazin-ajánló

E heti magazinunkban írunk a Duna adta lehetőségekről, a legtisztább égboltról, az Újpest kálváriájáról, és Budapest szőnyegbombázásáról.

Ezen a héten is izgalmas témákat dolgozunk fel a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjában. A most szombaton megjelenő közéleti-kulturális magazinunkban sok más mellett a következőkről olvashatnak. Keresse szombaton a Magyar Nemzetet és benne a húszoldalas mellékletet az újságárusoknál!

Halak és emberek – Korántsem használjuk ki a Duna adta lehetőségeket

A magyar folyami és tengeri hajózásnak komoly múltja van, bizonyos időszakokban világszínvonalúnak számított. Ma tengeri hajózásunk már egyáltalán nincs, a Dunán huszon-egynéhány magyar tulajdonú, magyar lobogó alatt futó áruszállító géphajó próbál konkurálni a holland, német, újabban pedig román és ukrán „hajóhadakkal”. Mi kellene ahhoz, hogy mi magunk is kihasználjuk vizeinket? – teszi fel a kérdést Wekerle Szabolcs.

Végül is nem tévedett az újságíró úr: ezek a sztorik, ha úgy nézzük, a második és a harmadik világháború között estek meg.

Ülök Budapesten, a Wichmannban (Wichmann Tamás kenus 1987-ben megnyitott, amint Sárközi Mátyás írta róla, „cicomátlan, deszkapadlós, gyalultfa-asztalos” csapszékében), és hümmögök.

Néhány héttel ezelőtt kritikát írtam a nemrég megjelent Hajós legendák – legendás hajósok című könyvről, amelyben magyar (főleg folyami) hajósok történetei olvashatóak a második világháború utáni időszakból. Recenziómban így fogalmaztam: „a könyvből viszonylag pontos képet kaphatunk arról is, hogyan működött a két háború közti magyar folyami és tengeri hajózás”. Erre a „nyelvbotlásra”, a „két háború közti” fordulatra kaptam válaszul a Wichmannba érkezésemkor a cikk elején idézett mondatot.

Azt a bizonyos gyalult asztalt majd egy tucat közép- vagy talán már inkább szépkorú férfi üli körül. Nagyrészük nyugalmazott hajós. Bikkes István és Nagyszékely István közé telepszem le: előbbi a Duna és a tengerek ismert úszódaru-kezelője és gépésze – a közel kétméteres férfit a szakmában egykor csak úgy hívták, Pici –, utóbbi hajdan tengerjáró hajók kapitányaként kereste a kenyerét. A könyv anyagát Pici gyűjtötte össze volt kollégái segítségével, a szerkesztést Nagyszékely kapitány vállalta magára.

Az asztalon poharak, de túl nagy iszákoskodás nem folyik. Bezzeg egykor! Honi matrózokról, gépészekről és más hajósokról szóló történetek szinte kötelező kelléke az alkohol. Miért van, hogy, a kívülállónak legalábbis így tűnik, a vízi ember mind keményen iszik?

– Mi tagadás, amit megittunk életünkben, abban a Cegléd (1967-ben vízre bocsátott Duna-tengerjáró hajó – A szerk.) is bármikor megfordulna – ad sajátos becslést a Bikkes mellett ülő Bálint János, alias Pipás az elfogyasztott szeszek mennyiségéről.

– De ezt azért nem kell puszta alkoholizmusnak tekinteni – teszi hozzá gyorsan Pici. – Akkor a hajózás nehéz munka volt, kemény fizikai megterhelés. Nyáron mindig négy tiszta trikóval vonultam le a gépházba, és mire a műszak végén feljöttem, mind a négyből csavarni lehetett a vizet. A matrózok csuklónyi vastag köteleket emeltek, dobáltak, amelyeknek métere 13 kilogramm volt. Egy-egy ilyen nap végére igencsak meg tudott szomjazni az ember.

Ivás ide vagy oda, a magyar hajósok megállták a helyüket. Ennek titka a sajátos képzési rendszerben rejlett: aki vízre vágyott, először elvégezte a Lékai János Hajózási Szakközépiskolát, utána pedig gyakornokként valamelyik hajón kezdett szolgálni, és amit nem sajátított el az iskolapadban, azt elleshette az öregebbektől. A rendszer remekül működött.

– A szállodahajókon, mikor nem találtak holland vagy német gépészeket, és beszivárogtunk mi, kelet-európaiak, növelte az ázsiónkat, hogy a magyar gépészek fortélyosan, egy kombinált fogóval, egy szál szigetelt dróttal meg egy fáziskereső csavarhúzóval üzemben tartanak öt csillogó-villogó szállodahajót felelőskeresés és cserealkatrész nélkül – elevenít fel egy történetet Bikkes. – Nem sikítottunk rögtön szakszervizért. Egy holland személyszállítón történt. A holland gépész a telefonhoz értett. Ha valami elromlott, telefon az illetékes szerviznek. Na, egyszer az egyik főgép [hajómotor – A szerk.] belsővíz-szivattyújának szakadt szét a tárcsás kuplungja. A koma összehegesztette a tárcsák vékony peremét, de azok alig bírták a terhelést néhány fordulatig, úgyhogy még egyszer, meg még egyszer Addigra vágtam öt-öt rövid laposvasat, és csináltam belőle körmös tengelykapcsolót. Mentünk is vele sokat, mire a gyártó cég garanciagépésze utolért minket. Kicserélte a cuccot. Kérdezte: ezt ki csinálta? Én, feleltem. Várjon, mondta, és elviharzott. Visszajött két karton sörrel. Tizenöt éve garanciagépész, de ilyet még nem látott.

Efféle erősen rejtői világ szereplőitől nem idegen a nagyotmondás – ám a könyv és a benne foglaltak, a legképtelenebb történetektől egészen az olyanokig, melyek a magyar hajóst dicsérik, 99 százalékban igazak, állítja Horváth Imre a Lánchíd közelében horgonyzó Kossuth múzeumhajó parányi irodájában. Az egykori dunai hajóskapitány a Magyar Hajózási Országos Szövetség (Mahosz) főtitkára és a Zoltán Gőzös Közhasznú Alapítvány hajósképzési vezetője. Utóbbi szervezet – a hajózás muzeális értékeinek megmentése mellett – azért dolgozik, hogy a korábbinál kevésbé ütőképes állami hajósképzést kiegészítse, s az akadémiát elvégző kezdőknek legyen módjuk hajóra kerülni, valamint megőrizzék a hajóvezető-képzésben elért – Európában elismert – magas színvonalat.

– A mi gépészeink nem gépkezelők voltak, hanem gépművészek – feleli Horváth, amikor szembesítjük a Wichmannban hallott történettel. – Nyugat-Európában a hajóknál is az a rendszer, mint az autóknál: ha valami elromlik, nem kezdjük el bütykölni, hanem megvárjuk az illetékes szakembert. Nálunk ez nem így volt: például amikor a Sopron nevű hajó hónapokat töltött az al-dunai szakaszon, hetekbe is beletelt volna, mire odaér egy cserealkatrész. Ezeken a hajókon mindig négy gépész volt, ebből három adta a szolgálatot, egy pedig folyamatosan alkatrészt gyártott a motorhoz. Ezek az emberek olyan kincsek voltak, hogy szinte nagyobb úrnak számítottak a kapitánynál is. Rajtuk múlott, hogy a hajó üzemkész-e, vagy sem. Mindent megoldottak, állandóan talpig olajosak voltak, de élvezték, amit aztán átsugároztak a fiatalokra is. A Lékaiból az 1990-es évek közepéig kikerült generáció a mai törzsgárda: külföldön is kelendőek, mert bármit megoldanak. (21., 24–25. oldal)

Rossz macsók
Időnként belenézünk a távcsőbe, de a munka nagy részét számítógépek segítségével végezzük. Legtöbb modern távcsőbe már nem is lehet belenézni – mondja Kiss László csillagász Molnár Csabának. Szerinte az égboltra nem lehet ráunni. A volt katonaszökevény asztronómus hét évig élt Ausztráliában, de hazajött, mert gyermekeit magyar környezetben szeretné felnevelni. (23. oldal)

Szívhang
Nem volna emberségesebb, sikeresebb és költséghatékonyabb támogatni az alaposabb kivizsgálásokat és a bevált terápiákat, s aztán belevágni a lombikkezelésekbe? Jobban is megbecsülhetné társadalmunk azokat a kutatókat és azokat a nőket, akik fogyó nemzetünk gyarapításáért küzdenek – írja Major Anita sorozata befejező részében. (26–27. oldal)

Átmeneti állapot
Az ausztráliai legfelső bíróság ítélete szerint az ott élők ezentúl „semleges neműnek” is vallhatják magukat a hivatalos okiratokban a hagyományos nő és férfi kategóriák mellett. Az utóbbi időben a világ számos országában értek el sikereket azok, akik szerint el kell törölni a két klasszikus nem megkülönböztetését, illetve újabbakat kell bevezetni. Molnár Csaba meghökkentő jelenségekről számol be. (27. oldal)

Nagyfeszültség
Három éve Németország ambiciózus célt tűzött maga elé: 2022-ig beszünteti a területén található összes atomerőmű működését. Még azok is, akik pártolják ezt a politikai döntést, felhívják a figyelmet arra, hogy túl rövid a határidő, és talán halasztani kellene a kitűzött bezárás dátumát. Mások pedig a horribilis összegre emlékeztetnek, amelyet a németeknek kellene megfizetniük az atomról történő lemondásért. Pósa Tibor érvekről és ellenérvekről. (31. oldal)

Ígérettöredékek és utóvédharc
A belga üzletember, Roderick Duchatelet jött, látott és győzött. Mégsem állítanánk, hogy úgy irányítja az Újpest labdarúgócsapatát, mint hajdanán Julius Caesar a Római Birodalmat. A lila-fehér klub belga tulajdonosának immár két és fél éve tartó regnálása leginkább viták, perek sorozatával jellemezhető, semmint a nagy múltú együttes felvirágoztatásával. Novák Miklós és Ch. Gáll András próbálja kibogozni a szálakat. (32–33. oldal)

Magas polc
Április 11-én született Márai Sándor, a „túl jól idézhető” író, akiről még ma sem tudjuk pontosan, ki volt. Újabb és újabb munkái látnak napvilágot, amelyek jelentősen árnyalhatják a róla alkotott képünket, miközben posztumusz elhelyezhetjük olyan írók sorában, mint Thomas Mann, Joseph Roth és Stefan Zweig. Hagyatéka kezelőjével, Mészáros Tibor irodalomtörténésszel eredt a folyamatosan formálódó Márai-mítosz nyomába Wekerle Szabolcs.
(34. oldal)

Elcsúszott szőnyeg
Budapest hetven esztendeje, 1944. április 3-án szenvedte el az első szövetséges szőnyegbombázást. Ezt követően 3122 település közül 1024-et ért támadás egy éven át, Budapest és környéke 34 súlyos bombázást szenvedett el. Így is szerencsésebben jártunk – írja Pethő Tibor –, mint Németország és Japán. (36. oldal)

Utazás az ismeretlenbe
Miután az Európai Unió egyik vezetője csak kisebb tortúra árán jutott el vonattal a Szegedtől negyven kilométerre fekvő Szabadkára, azonnal sürgetni kezdte a tarthatatlan állapotok orvoslását. A gond nem új keletű: a kierőszakolt határok nemcsak közösségeket választottak el egymástól, hanem elmetszettek fő közlekedési útvonalakat is. György Zsombor is felült a vonatra. (40. oldal)