Ezen a héten is izgalmas témákat dolgozunk fel a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjában. A most szombaton megjelenő közéleti-kulturális magazinunkban sok más mellett a következőkről olvashatnak. Keresse szombaton a Magyar Nemzetet és benne a húszoldalas mellékletet az újságárusoknál!
Legalább ötszázezer palack tokaji bor jövője bizonytalan
Sokan sok mindent tettek már azért, hogy kockára tegyék a tokaji nevét. Voltak, akik szalmaerőművet akartak építeni Tokaj-Hegyalján, mások nyűgnek érezték a világörökségi címet, és az elismert területből való kiválást szorgalmazták, most pedig az állami bortársaság, a Tokaj Kereskedőház Zrt. hozta nyilvánosságra, hogy pancsolt nedű szinte a teljes aszúborkészlete.
Hazánkat az óvó karként körülölelő Kárpátok vonulata ruházta fel azokkal a természeti adottságokkal, amelyek kiváló feltételeket kínálnak a szőlőtermesztéshez.
Tokaj-Hegyalja egyedülálló klíma- és vulkánitalaj-adottságain alakult ki a speciális bor, a tokaji aszú. Íze, zamata, aromája sehol máshol nem állítható elő. A tokaji bornak dicső a régmúltja, többek között XIV. Lajos, Cromwell, Nagy Péter cár is a tokaji borok szerelmesének vallotta magát. Nagy Katalin cárnő egész regimentet állomásoztatott Tokajban az orosz uralkodócsalád részére készített borok őrzésére, Ferenc József császár pedig minden évben tizenkét üveg tokajit küldött ajándékba Viktória királynő születésnapjára. Sajnos már száz évvel ezelőtt sem ez a dicsfény övezte a tokaji iránti keresletet, az utóbbi évtizedekben pedig sokan hozzájárultak a név lejtmenetéhez. Varga Attila is szomorúan szögezi le: a tokaji bor már rég nem világhírű.
Tíz évvel ezelőtt a tokaji borászok egy újságcikkből értesültek arról, hogy biomassza-erőmű épülhet Szerencsen. Akkor még a környezetvédelmi minisztérium is úgy látta, hogy a tervezett létesítmény „korszerű, a környezetvédelmi előírásoknak megfelelő, a kibocsátott káros anyagot minimális szinten tartó erőműnek számít”. Pedig a lassan felkapaszkodó borvidéket az erőmű visszalökte volna a régi világba. A beruházás ellenzői: a hegyaljai bortársaságok, -termelők, polgármesterek kikövetkeztették az erőmű adataiból, hogy működtetéséhez évi kétszázhetvenezer tonnányi tüzelőanyagra van szükség, amelynek szállításához húszezer kamion rótta volna Tokaj-Hegyalja szőlős dombokkal, hegyekkel övezett útjait. A helyiek aláírásgyűjtést kezdeményeztek, és levélben kértek segítséget az UNESCO-tól a világörökségi borvidék védelméhez. Az érdekellentétek miatt a japán befektető kiszállt a BHD Hőerőmű Zrt.-ből, így meghiúsult a 2007-es alapkőletétel.
Mindezek ismeretében érthető lépése volt 2007-ben a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Közgyűlésnek, hogy új területrendezési tervében megtiltotta erőművek létesítését a világörökségi területen, és korlátozta az ipari beruházásokat. Erre viszont Osika József tállyai, Rónavölgyi Endréné szerencsi és Valler József bodrogkisfaludi polgármesternél telt be a pohár, akik hiányolták a térségi befektetéseket, s borturisták helyett szívesebben láttak volna szélkerekeket, bányákat, szivattyús energiatározókat és erőműveket a szőlőhegyek lankáin. Levélben jelezték a magyar kormánynak, hogy nem kérnek a világörökségi elismerésből, továbbítsák elhatározásukat az UNESCO-hoz, hogy törölje a világörökségi területről az általuk irányított településeket. Az egyik polgármester nem értette a szalmaerőmű körüli huzavonát sem. Szerinte „a volt rendszerben pakurát és gumit is égettek itt, mégis volt aszúsodás”.
Ebben a „gumifüstmentes” kényes időszakban Szlovákia is egyre nagyobb területet szeretett volna a magáénak tudni Tokaj-Hegyaljából. Egy régi latin mondás szerint Tokaj-Hegyalja „incipit in Sátor, desinit in Sátor”, azaz az abaújszántói Sátor-hegy és a sátoraljaújhelyi Sátor-hegy között fekszik. A tisztán magyar borvidék az 1920-as trianoni szerződéssel valójában három kis települést veszített el. Kistoronya és Szőlőske, valamint részben Sátoraljaújhely határa Csehszlovákiához került. Magyarország és Szlovákia között tíz éve fellángolt a vita arról, hogy Tokaj-Hegyaljának tulajdonképpen mekkora területe került át a szomszédos országhoz. Szlovákia egyre nagyobb termőterületet akart magának, és kihasználta marketinglehetőségét: az utóbbi tíz évben az évente kijelölt száz legjobb szlovák bor között nyolc-tizenkét tokaji nedűt találunk.
Pedig Trianont követően 178 hektár szőlő „ment át” a határ túloldalára, de abból az idők múltával 330, majd 575 hektár lett. A soha véget nem érőnek látszó, késhegyig menő viták után így lett a terület nagysága kompromisszumként 565,2 hektár, amit 2004-ben az unió előtt szentesítettek. 2006-tól viszont a szlovákok a dűlőszámlálásokat követően már 908 hektárnyi területhez ragaszkodtak.
A tárgyalások során a magyar fél kis területi kiigazítást tudott elképzelni. Cserébe egységes borvidékre lett volna szükség egységes szakmai előírásokkal, ellenőrzéssel, minősítéssel, ahol a szabályzat megmondja, hogy ennyi aszúszemből ennyi aszúbort lehet készíteni. „Elérhetetlen vágyálom volt magyar kontroll alá venni a szlovák tokaji minőségét, hiszen a tokaji bor minőségi kérdésében még magyar területen sem tudunk rendet tenni!” – fogalmazta meg akkoriban egy kormányzati tárgyaló. Ez pedig minden problémánk veleje.
Tokaj-Hegyalján ötezer-ötszáz hektár szőlőtermő terület található. Sajnos jelentős része alacsony értékű és árkategóriájú bor készítésére alkalmas. Oka, hogy a trianoni diktátummal elvesztettük a piacainkat, 1944 után pedig a kereskedőinket. Ezt követően intenzív termelés kezdődött szovjet piacra. A szőlőtermesztési struktúra átalakult, azaz a hegyről lejött a szőlő, mert sík területen könnyebb volt gépesíteni. Keveset ültettek, egy tőkéről sok szőlőt szedtek le. Az utóbbi húsz évben pedig sokan nem tudtak korszerűen telepíteni új tőkéket. Pedig ma a jó minőség titka a sűrű tőkeszám, miközben egy tőkéről kevés szőlőt szednek le.
Időközben a világ vezető borrégiói szigorú szabályozást vezettek be a telepítésre, művelésre, hogy védjék a márkanevet. Tokaj-Hegyalja – a külföldi tulajdonú borászatok és néhány magyar csúcsborászat kivételével – régóta a tömegtermelésre koncentrál. Vannak olyan vállalkozások, amelyek kizárólag a mennyiségi termelésben érdekeltek, a minőség nem fontos számukra. Ezek sajnos letörik az árakat, ugyanakkor már nem követhető annak a bornak a forrása, amelyet megjelentetnek a szupermarketekben. Az ezer forintért kínált háromputtonyos aszú sok esetben nem is bizonyul bornak.
„Tokaj-Hegyalján pedig egyes falusi borkimérésekben szappan- és poloskaízű lőréket ízlelgethet a fogyasztó.” Ez a kemény megállapítás a tarcali Tokaji Borvidék Szőlészeti és Borászati Kutatóintézet alig több mint egy évvel ezelőtt készített felmérésén alapul, amely a közfelháborodás és a „nemzeti érdekek” miatt le is került az intézmény honlapjáról. Hat hegyaljai település tizenöt házi pincészetéből származó minta közül szégyenszemre csak három volt fogyasztásra alkalmas.
Ártatlanul kezdődött a történet. 2012 őszén beállított a tarcali Tokaji Borvidék Szőlészeti és Borászati Kutatóintézethez egy debreceni egyetemista, azt kérvén, hogy ajánljanak neki táplálkozástani szakdolgozati témát. Azt javasolták neki, járja végig az útszéli borárusokat, hiszen nem egy újságcikkben olvasni, mennyire rossz tokaji borokat lehet kapni a környéken, és ők majd bevizsgálják őket laboratóriumukban. A diplomamunkára készülő hölgy literenként 600 és 1200 forint közötti áron vásárolt 15 mintát Tokaj, Bodrogkeresztúr, Tarcal, Mád, Tállya, Sátoraljaújhely olyan házainál, ahol ki volt írva, hogy van eladó bor. A kistermelőknek mustok és borok analitikai vizsgálatát végző labor pedig górcső alá vette a mintákat.
A tizenötből mindössze három tételről állapította meg a szubjektív vizsgálat, hogy fogyasztásra alkalmas. A maradék tizenkettőből az egyik szappan-, a másik poloska-, egy erősen hordó-, egy erősen kénízű, két íztelen, három vizescukor-ízű, három pedig nem meghatározható, de rossz ízű volt. A három fogyasztható közül csak egy mutatott a borvidékre jellemző jegyeket, ám azt is ásványvizes palackba töltve árusította termelője. A tizenöt mintából a kémiai paraméterek vizsgálata alapján csupán öt tétel felelt meg a borra vonatkozó előírásoknak. Mi több: kilenc terméken még az Országos Borminősítő Intézet (ma már Nemzeti Élelmiszerlánc-biztonsági Hivatal, Nébih) engedélyszáma is olvasható volt
Bihari Zoltán, a borászati kutatóintézet igazgatója akkori megkeresésemre elmondta: bár nem közölték, melyik bor kié volt, a vizsgálati eredmények nyilvánosságra hozatalát követően több emelt hangú telefonhívást kapott, s volt, aki pofonokat ígért neki. Arra a kérdésre, hogy milyen a poloskaízű bor, Bihari Zoltán azt válaszolta: aki evett olyan málnát, amelyen korábban poloska mászkált, egy életen át nem felejti el. Ez a borminősítő intézet korábban azt tervezte, hogy megvizsgálja a hipermarketekben kínált olcsó tokajikat is, ám idővel elállt tervétől, hiszen több kitűnő laboratóriummal felszerelt felelős szervezete van az országnak, míg neki nem ez az elsődleges tevékenységi területe (21., 30–31. oldal)
Hanglejtés
Szinte szünet nélkül koncertezett, úgy telt el két év, hogy ideje felét Brüsszelben töltötte, ott fejlesztette a hangját: mesterdiplomáját másfél hét múlva veszi át. Harcsa Veronika nemcsak tudását bővítette a belga fővárosban, hanem a külföldi zenészek érdeklődését is fölkeltette hazánk iránt. Ennek eredményét hamarosan mi is láthatjuk, hallhatjuk. Szabó Emese interjúja. (23. oldal)
Itt élned, halnod
Hetven éve, 1944 júniusában jött ki a rendelet, mely szerint a budapesti zsidóknak – mintegy a deportálás „előszobájaként” – csillaggal megjelölt házakba kell költözniük. A fővárosban bizarr népvándorlás kezdődött, néhány nap alatt a város területének 0,3 százalékára zsúfolták össze a lakosság 21 százalékát. Az érintett majd kétezer ház közül 1600 ma is áll. Wekerle Szabolcs múltidézése. (24–25. oldal)
Rejtélyes menedékek
Szokatlanul hosszan tartó, egyelőre megállíthatatlan ebolajárvány tombol február óta Nyugat-Afrikában. Míg a korábbi megbetegedések főként elszigetelt vidéki falvakban pusztítottak, most megjelent a vírus a nagyobb városokban is, Guineában országos járványt okozva. Félő, hogy a fertőzöttek egyre több embernek adják át a ragályt – írja Molnár Csaba. (26–27. oldal)
Ovális pecsét
Erdély, ezen belül a Székelyföld Európa egyik legérintetlenebb régiója. Tiszta levegő, nyugalom, vegyi anyagokkal nem szennyezett földek, dús havasi legelők – ideális körülmények a hagyományos gazdálkodáshoz. Lukács Csaba több napon keresztül járta a térség városait és falvait, hogy jó minőségű, kézműves módszerekkel előállított élelmiszereket találjon. A helyzet kétségbeejtő, de már vannak bizakodásra okot adó jelek. (28. oldal)
Szkarabeusz a hálózsák alatt
Egy szál machetével a kezében több száz kilométeren akar magának Kovács László utat vágni a malajziai dzsungelben. A Nógrád megyei Patvarcon élő extrém sportoló korábban sivatagban futott, kerékpározott, alaszkai és finnországi hómezőkön síelt. Az utóbbi években majdnem minden versenyén az élen végzett, ezért az egyéni megméretések híve lett – mondta el Varga Attilának. (32–33. oldal)
Elveszett lelkek?
A szlovák tudatú magyar nemes, Justh József egyszerre volt Kossuth, Batthyány és Deák bizalmasa és a szlovák nemzeti mozgalom vezetőinek, Ľudovít Stúrnak, Jozef Miloslav Hurbannak és Pavol Mudronnak a barátja. A kettős identitás ma sem ritka Szlovákiában. A témáról Pánszlávok a kastélyban címmel a múlt héten jelent meg a Kalligram Kiadó gondozásában Demmel József történész új kötete. A szerzővel Pethő Tibor beszélgetett. (34. oldal)
Ezredévnyi legenda
Hagyomány által szentesített, ősi jog a veszprémi püspök királyné-koronázási joga. A veszprémi püspök egyben a királyné kancellárja címet is viselte, ebben a tisztségben Mindszenty bíboros volt az utolsó. Veszprém ezért lett a királynék városa, ezenkívül még gyönyörű is. Az idén különösen szép tárlattal készül a nyárra a veszprémi várban lévő Boldog Gizella Főegyházmegyei Gyűjtemény a Királyné-koronázás: a nemzeti örökség része című kiállítással, amelyről Farkas Adrienne számol be. (40. oldal)
