Ezen a héten is izgalmas témákat dolgozunk fel a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjában. A most szombaton megjelenő közéleti-kulturális magazinunkban sok más mellett a következőkről olvashatnak. Keresse szombaton a Magyar Nemzetet és benne a húszoldalas mellékletet az újságárusoknál!
Koraszülött-intenzívtől az Új reménység utcáig
Népbetegséggé vált a koraszülés hazánkban, aminek oka mindenekelőtt az, hogy az áldott állapotba kerülő kismamák egy része a legalapvetőbb egészségügyi és higiéniai szabályokat sem tudja vagy akarja betartani. Az ellátás világszínvonalú, orvosainkért két kézzel nyúlnak Nyugat-Európából – már „csak” a társadalmi leszakadás mértékét kellene csökkenteni. György Zsombor helyzetjelentése a végekről, Zalaegerszegtől Ópályiig.
Fekete az ég a Nyíl utca felett, napok óta esik. Minden csupa víz és sár, a vihart meg még csak ezutánra jósolják. Májushoz képest igencsak hűvös az idő, ez azonban láthatóan a legkevésbé sem zavarja a hideg, nyirkos aszfalton mezítláb rohangáló purdékat. Belőlük aztán van rengeteg, szinte rajzanak körülöttünk, az ópályi cigánytelepen ritka látványosság az idegen.
Szilvia eddig tizennégyszer került a szülőszobára, rövidesen tizenötödször telnek be napjai. Nyolc gyermeke intézetbe került, négyen vele és párjával itt laknak a Nyíl utcában, kettő nem maradt életben. Régi házuk összedőlt, ezt követően költöztek ebbe a putriba, ahol meglátogatjuk őket. Vashordóból eszkábált kályhában ropog a tűz, rendesen befűtöttek, az alig pár négyzetméteres viskóban az áporodott szag furcsa elegyet képez a füsttel. A kis épület padlója döngölt föld, az egyetlen szobában nem látunk mást, mint egy nagy és két kisebb ágyat, a műholdvevős tévét, amely a nyomornegyedek kötelező kelléke, meg a pokoli meleget árasztó hordót.
Az itt lakó kicsiket úgy hívják, hogy Emese, Rikárdó, Nikolasz és Dominik. A kislány még csak egyéves, minket meglátva kétségbeesett sírásban tör ki, utóbbi, a hétévesforma „nagyfiú” viszont produkálja magát.
Az ópályi cigányok igencsak hangosak, nehezen hiszik el nekünk, hogy nem a gyámügytől jöttünk, ha valakiket, hát őket nagyon utálják errefelé. Pedig a hatóságnak olykor be kell avatkozna, előfordul, hogy egy-egy gyermeket kiemelnek környezetéből, még gyakoribb, hogy haza sem engedik a kórházból a családhoz. Tettlegességig nem fajul a helyzet, ritka, hogy a kiabálás erőszakba torkolljon, annyira azért nem forró a vérük.
Romungrók, vagyis magyar cigányok ők, semmit sem őriznek a hagyományokból, archaikus kultúrából, a fonó-, teknővájó-tanfolyamra, amelyet az önkormányzat hirdetett nemrég, senki sem jelentkezett. A háromezer-egynéhányszáz lelkes szatmári község bő harmada cigány származású, a lakosság jelentős része mélyszegénységben él, bár a település lepusztult széle és rendben tartott, virágos központja között itt is nagy a kontraszt.
Popovicsné Márti és Molnár Zsuzsa, a térség két védőnője a kísérőnk, kapnak ők is hideget-meleget, míg a Nyíl utcában, a cigány telep közepén sétálunk. Tavaly tizenegy baba jött idejekorán világra a mérhetetlen nagy anyagi és lelki nyomorban élő közösségben, egy pedig halva született. 2013-ban harmincöt kisbaba született a településen, közülük harmincketten romák.
A rendellenességek aránya lényegesen magasabb itt és az ópályihoz hasonló telepeken, a koraszülés kezd szinte járványszerűvé válni. Igaz, legutóbb valódi járványt is regisztráltak itt, hepatitis–A ütötte fel a fejét. Márti negyvenkét éve szolgálja Ópályi és a vele szomszédos Nyírparasznya közösségét, nem sok meglepetést tudnak már okozni neki.
Évekkel ezelőtt előfordult, hogy az egyik putriban, „otthon szülés” közben meghalt az újszülött, a rokonság meg úgy látta jónak, ha a holttestet kosárba fektetve kiteszik az utcára, lesz, ami lesz. A védőnő talált rá. A falu ezen részén senki sem dolgozik, a kerteket nem művelik. Ha nem lehetne hozzájutni ivóvízhez a közkutak révén, s nem érkezne annyi segély, amennyiből a cigaretta és a gyógyszerek mellett némi élelmiszerre is futja, túlzás nélkül kijelenthetnénk, hogy közép-afrikai szinten nyomorognak az emberek. Alkoholt ritkán isznak, arra már nem telik. Száznyolcvan megvizsgált lakos közül körülbelül kilencven tetves.
Másik udvarba is betérünk, itt is értjük, miért félik annyira a gyámhatóságot. Az utcafront felőli épület még úgy-ahogy háznak néz ki, abban lakik a nagymama meg két unokája, akiknek ő a gyámja. Az anyát Emmának hívják, ő és férje a hátul téglákból, pléhlemezekből, nejlonból összetákolt putrik egyikében él. Paszulyleves fő náluk a sparhelten, szereztek valahonnan csirkét is.
Az illetékes szervek nem engedték, hogy a csecsemőket ide hozzák haza, így kerültek a nagyszülőkhöz. Harmadik gyermekük intézetben él, a negyedik pedig meghalt születési rendellenesség következtében. A felnőttek, akikkel itt találkozunk, nem tudnak írni-olvasni.
A Nyíl és a Dankó utca sarkánál nagy hanggal közelít felénk a telep „mammája”, Ibolya, aki harminckét unokával és hatvanéves korára eddig tizenkét dédunokával büszkélkedhet. „Ki adott engedélyt, hogy a pulyákat fotózzák?” – ordibálja a távolból, de mire közel ér, egészen lecsendesedik. Sorolja bajait, túlélt már infarktust, fekélyt, most meg gerenda esett a lábára, azt fájlalja, de látta orvos. Panaszkodik nagyon, hogy nem bírja a sok főzést, betömni a rengeteg éhes szájat, kicsi a nyugdíj, fogy az erő, a fiatalok meg nem segítenek. „Mi lesz így velük, ha nem leszek?” – kérdezi bele a nagyvilágba.
Kíséretében tizenhat éves lány is érkezik, most várja második gyermekét. Mögöttünk földbe vájt, lapokkal, nejlonokkal fedett putri, amelynek asszonya tizenhárom gyermeket hozott a világra. Egyetlenegyet hozhatott haza eddig a kórházból, de mivel a szakszolgálatok munkatársai látták, mennyire nem tud mit kezdeni a korlátozott képességű nő a kicsivel, még aznap kénytelenek voltak el is vinni tőle. Csak ezen a településen évente átlagosan három-öt esetben emelnek ki gyermeket a környezetéből.
Popovicsné Márti védőnő és fiatal kollégája, Molnár Zsuzsa kedves, kemény, csodálatra méltó asszonyok. Kérdezem, mi motiválja őket, de csak mosolyognak, talán azt gondolják magukban, a kívülállók ezt úgysem értenék. „Szeretjük a gyerekeket” – zárják rövidre a választ. Néha fenyegetik őket, máskor kiabálnak velük, mindkettejüket többször megharapták már a putrik körül somfordáló korcs kutyák – mindez aprópénzért. Erre mondják azt, hogy elhivatottság, hivatástudat – de itt talán több is kell ennél.
A családokat közvetlenül ők próbálják felkészíteni a gyermekvállalásra, hónapról hónapra adagolják nekik például, hogy mi mindent szükséges megvásárolni. Óvatosnak kell lenni, mondják, mivel nagyobb kiadás esetén könnyen az uzsoráshoz vezethet az út. Mert ilyen is van a telepen, hiába próbálja a rendőrség visszaszorítani a jelenséget. Egy nap bőséget sok szűk hónap követ, erre is figyelmeztetnek mindig a védőnők itt a végeken. (21., 24–25. oldal)
Bogarasok
Ultramaratoni futó: többször is első lett a 246 kilométeres Athén–Spárta közötti Spartathlonon, egy hónapja a Milánó–San Remo közötti, csaknem háromszáz kilométeres ultramaratont egyedüli nőként teljesítette, a múlt hét végén pedig az ausztriai Vogauban rendezett tizenkét órás ultramaratonin a nők között az első helyen végzett. Lubics Szilvia három fiú édesanyja, fogorvos, boldog házasságban él, szép házban, virágoskerttel, kutyával. Vegetáriánus, nagyon csinos; néhány mondat után olyan közvetlenül lehet vele beszélgetni, mintha évek óta ismernénk egymást. Farkas Adrienne interjúja. (23. oldal)
Második partraszállás?
Két hét múlva ünnepeljük a szövetségesek normandiai partraszállásának 70. évfordulóját, amely vitathatatlanul felgyorsította a második világháború végkifejletét. Egyes vélemények szerint most zajlik a második „partraszállás” előkészítése, amelynek eredményeként az Egyesült Államok egész Európára rá akarja tenni a kezét. Pósa Tibor helyzetelemzése. (26–27. oldal).
Féltett kishaza
Ambrus Mártont jól ismerhetik a Szabad Európa Rádió egykori rendszeres hallgatói. A neves külpolitikai szerkesztő a rendszerváltozás után hazaköltözött, s „visszaváltozott” Skultéty Csabává. Azóta több könyve jelent meg a felvidéki, kárpátaljai magyarságról és a híres müncheni rádióállomásról. Fényképekkel, dokumentumokkal gazdagon illusztrált, a gyermek- és ifjúkort feldolgozó legújabb kötete most látott napvilágot. Pethő Tibor interjúja. (28. oldal)
Állatkertészet
A Vidám Park volt helyét elfoglalja az állatkert, amely az egyik legrégibb és mindmáig legnépszerűbb polgári intézmény hazánkban. Ennek ellenére folyamatosan helyhiánnyal küzdött a múltban, ami gyakran kompromisszumokra kényszerítette a vezetőket. Persányi Miklós igazgató szerint az új területen olyan létesítmények épülnek majd, amelyeknek világszerte a csodájára járnak. Molnár Csaba számol be az elképzelésekről. (30–31. oldal)
Uszonyos alakulat
A hadicélra idomított delfinek nem csak a hidegháborús szatírák szereplői. Az ukrán hadsereg cetjeit a Krím félszigettel együtt megszerezték az oroszok. Erre reagálva az amerikaiak is a Fekete-tengerre vezénylik a maguk delfinflottáját. Bár e torzsalkodás nevetségesnek tűnhet, a nagyhatalmak admirálisai komolyan számítanak a delfinek szolgálatára – írja Molnár Csaba (31. oldal)
Bizonyítványvers
Lezajlottak az általános iskolai beiratkozások, és csaknem százezer hatéves várhatja a szeptemberi becsengetést. Miközben minden tanévkezdésre jut közoktatási botrány, egyre több magyar szülő dönt úgy, hogy szeretne kimaradni belőle, és – jobb kifejezés híján – alternatívnak mondott intézménybe íratja a gyermekét. A világon – az összes iskolás arányához képest – Magyarországon jár a legtöbb gyermek Waldorf-iskolába. Farkas Adrienne riportja. (32. oldal)
Beszédkényszer
A kormány által százmillió forintból megalapított nyelvstratégiai intézetnek már a híre is felborzolta nyelvészkörökben a kedélyeket. Bencze Lóránt igazgató munkáján múlik – írja Hanthy Kinga –, miként tudja a szakmát az ügy mögé állítani. Mindenekelőtt azt kell elmagyaráznia, hogy a nemzeti nyelvstratégia nem pusztán nyelvészeti, hanem politikai kérdés is. (33. oldal)
Prózai kikötő
Jókai Mór Fiuméban, a Jókai gőzös az Adrián. Kiss Gy. Csaba esszéje (36. oldal)
