A Dunánál – Magazin-ajánló

E heti magazinunkban írunk a Dunáról, Sümegről, a nyugati sajtóról, a magyar vizsláról, és beszélgetünk Besenyei Péterrel is.

Ezen a héten is izgalmas témákat dolgozunk fel a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjában. A most szombaton megjelenő közéleti-kulturális magazinunkban sok más mellett a következőkről olvashatnak. Keresse szombaton a Magyar Nemzetet és benne a húszoldalas mellékletet az újságárusoknál!

Szemle Feketeerdőtől Mohácsig a nagy folyó mentén (1.)

Míg a Balaton térsége kezd végre magához térni, a Duna közösségi, kulturális, idegenforgalmi értelemben is mostohagyereknek tűnik. Tisztelet a kivételnek, néhány aktív, önszerveződő térségnek, egyesületnek. A teljes hazai folyószakaszt végigjárva próbálja szemügyre venni György Zsombor és Éberling András a kiaknázatlan lehetőségeket, észrevenni az eredményeket. Első kikötőnk: Budapest.

Paradicsomi állapotok uralkodtak két éve a fővárosi Rákóczi híd (egykor Lágymányosi) pesti oldalán. Ott, ahol a sínek véget érnek. A derékig érő parlagfűtövek és egyéb gyomok között szép szál paradicsom szökkent szárba néhány arasznyira az úttesttől, s az illetékes kaszáló hatóság hanyagságának köszönhetően a termés rendesen be is érett.

Miként pottyanhatott oda a mag, s hogy nem száradt ki a növény a tikkasztó hőségben – miközben teraszon nevelkedő társai kétnaponta lekókadnak –, már sosem derül ki. A városi Duna-parti szakaszokon zabolátlanul növő, terjeszkedő gaz- és szeméttenger sajnos megszokott látvány, vadon növő paradicsomnak viszont sajnos azóta sem láttuk nyomát.

A nyugati határszéltől Mohácsig legnagyobb folyónk környezete sajnos gyakran fest siralmas képet. Évekkel ezelőtt megrekedt fejlesztések nyomai, régen bezárt gyárak romjai, kosz és elhagyatottság jellemzi egyik legnagyobb természeti kincsünk partvonalát, s mintha a főváros sem tudna mit kezdeni a területét észak–déli irányban átszelő nagy kékséggel. Akadnak szerencsére üdítő kivételek: magukra találó kistelepülések, aktív és kreatív civilek, halászlevüket szívvel-lélekkel készítő szakácsok, hírnevünket öregbítő sportolók, mérnökök, kutatók. Fontos odafigyelni rájuk!

Arra szántuk el magunkat, hogy öt hét alatt végigjárjuk a Duna teljes magyarországi szakaszát, a Mosonmagyaróvárhoz közeli Feketeerdőtől (bizony, így hívják a falut a nyugati határszélen) Mohácsig. Gyűjtjük a pozitív példákat, s leírjuk mindazt, amit csúfnak, igénytelennek látunk. Helyi településvezetőkkel, polgármesterekkel tudatosan nem találkozunk, nem akarunk Potemkin-falvakat bemutatni, diadaljelentéseket közölni, de feleslegesen megbántani sem senkit. Nem veszünk részt fesztiválokon, arra vagyunk kíváncsiak, milyen a Duna menti települések élete a búcsújárást, falunapot leszámítva az év megmaradó háromszázhatvannégy napján. Kis jóindulattal június elején, a szezon kezdetén vettük magunkra a hátizsákot, hiszen akárcsak a Balatonon, a Dunánál is sokat számít a jó idő beköszönte. Ez van, ha egyszer nem a trópusokra születtünk.

Apropó, Balaton! Hosszú, mintegy négyszáz kilométeres túránk egyik alapvetése, hogy míg legnagyobb tavunk környezete, ha kisebb-nagyobb bökkenőkkel is, de kezd magához térni: beindult a kikötői élet, nyíltak remek éttermek, adott számos sportolási, szabadidős tevékenység, nagyjából rend és tisztaság honol, addig a Duna még mindig a mostohagyereke hazánknak. (Feltéve, ha a rakpart homokkal felszórását s Budapest-plázs néven ideiglenes tengerparttá alakítását nem tekintjük fordulópontnak. De talán ne tekintsük.) Sőt éveken keresztül szennyvízcsatorna-szerepet töltött be; hála istennek és mérnökeinknek, a vízminőség az új tisztítóművek beüzemelése óta rengeteget javult. Nem nyeretlen kétévesként ereszkedünk le a partra, mégis igyekszünk rácsodálkozni a vízi élet csodáira. Budapestről indulunk, aztán „felevezünk” és „lecsorgunk” a határokig.

A Dunáról mindenkinek más jut eszébe. Rajongástól, életmóddá vált kötődéstől a teljes érdektelenségig és értetlenségig.
Számomra az első igazán meghatározó, sőt sokkoló élmény a merülés. Nem is akárhol és akármikor. A nyolcvanas évek közepén Nagymaroson. December volt és hideg. Éppen csak nem fagyott, én meg kisgyermekként az akkor még születőfélben lévő Dunaszaurusz kőrakásáról egyenest belebucskáztam az alig pár fokos vízbe, s már süllyedtem is. Szerencsére nem mélyre, mert ott nem sodort a víz, a sziklák pedig megtartottak, s pár másodperc múlva partra is rántottak. De a merülés pillanatai örökre bevésődtek az agyamba, furcsamód nem ijesztő, ma már inkább szórakoztató, nosztalgikus élményként. Családom akkor persze ezt nem így gondolta. Később tucatszám gyűltek a szebbnél szebb emlékek, melyek mindegyikében biztos pont a Duna.

Régebbről kezdjük a múltidézést a Római Sportegyesület elnökével, Gyepes Lajossal. A Pünkösdfürdői strandon találkozunk, ahol a veterán sportember épp a kisiskolás korosztálynak próbálja átadni az úszás és a víz szeretetét, a visszajelzésekből, a „Lajos bácsinak” szóló kedves odamondogatásokból úgy tűnik, sikeresen. Az edző tősgyökeres csillaghegyi, a Duna és Óbuda megszállottja, megannyi élsportoló mentora.

Gyepes úr 1955-ben született, mint meséli, gyermekévei épp a Római-part második fénykorára estek. Merthogy 1945 előtt már komoly csónakházmozgalom működött itt, sőt a Duna belvárosi szakaszán még deszkákból állóvizes medencét is kialakítottak, de a világégés és a politikai irányváltás véget vetett a nagy vízi életnek. Ami átoknak számított egyfelől az országnak, az idővel áldássá vált az óbudai partszakasznak. Merthogy világot járni nem lehetett, sok fővárosinak a Balatonra sem sikerült eljutnia, ám itt, a Rómain a hatvanas években rendkívül beindult a „vállalati üdülős” élet. A csónakházak megteltek a szezonban emberekkel, élvezte a Dunát a nép. A helyi srácok lejártak úszni, később evezni, sokan meg is maradtak valamelyik vizes sport mellett.

A hetvenes évek közepén aztán megtört a lendület, ennek legfőbb oka mi más lehetett volna, mint a szocializmus építése: vagyis az iparosítás és az ezzel járó környezetszennyezés. A kajakosok még úgy-ahogy a folyón maradtak, úszni azonban egyre kevesebben jártak le, sűrűsödött a hajóforgalom, így a sportolók idővel visszaszorultak az uszodákba. A csónakházak közül sokat lebontottak, vagy hagytak összedőlni, szép régi kajakokat pedig tűzre dobtak, mert már nem kellettek.

1981-ben megépült a Békásmegyeri lakótelep, aminek a szennyét lényegében egy az egyben belevezették a nagy folyóba, ami olyan bűzzel járt és a vizet olyan mértékben tönkretette, hogy szinte már a közelébe sem lehetett menni. Pedig ekkoriban már Gyepes Lajosék rendszeresen szerveznek nyári napközis táborokat – a gyerekeknek maradt Pünkösdfürdő és Csillaghegy, akkor még mindkettő a mostaninál lényegesen jobb állapotban. (Utóbbi az ország legnagyobb területű parkjával, futballpályával megáldott fürdője, amit az elmúlt években rendszeresen fenyegetett a bezárás veszélye.)

A kilencvenes évek a nagy fellángolás időszaka volt a Rómain, a néhány évig futó Duna-fesztiválra nyolc-tíz ezer ember is ellátogatott. Kocogtak, úsztak, kajakoztak a résztvevők, aztán a rendezvény abbamaradt. Korántsem biztos ugyanis – ezt a civil szervezők is így érezték –, hogy szerencsés megoldás, ha egy évben egy napra rengeteg embert összetrombitálnak, a vizes szezon többi napja meg pang. Ez a kérdés azóta is vita tárgyát képezi a civilek és a kerületi vezetés között, lévén előbbiek a nagy „Óbuda napja” rendezvényen túl is szeretnének életet látni környezetükben. (A térség immár hagyományosnak nevezhető szezonnyitó találkozója az „Óbuda vízre száll”, amit idén május 17-én tartottak kétszáz kézihajtányos hajó részvételével, előtte két héttel pedig a rossz idő ellenére megtartották a halászléfőző fesztivált.)

Gyepes Lajos nem győzi hangsúlyozni, boldog ember lehet, aki ilyen környezetbe, a víz mellé születik! Milyen jó volna, tesszük már mi hozzá, ha erről mások is így gondolkodnának, s a maga eszközeivel mindenki hozzátenne egy kicsit, hogy a Duna-part végre ne szégyenfoltunk, hanem büszkeségünk legyen. Amit – a világörökségi védelmet élvező belvárosi szakaszon túl – örömmel mutathatnánk meg másoknak is. A víz környezete sajnos itt, Pünkösdfürdőn is lesújtó képet mutat, a bicikliút mentén a fű, gaz a magasba szökik, a part rendezetlen, helyenként bántóan sok a szemét – a területnek mintha nem lenne gazdája.

Ennél is megdöbbentőbb a látvány a Római-part pár kilométerrel délebbi, frekventált részén. Örömteli, hogy az idő jóra fordulásával a Duna mente megtelt élettel, föl-le cikáznak a biciklisek, sül a hal és habos a sör, ám a rengeteg hordalék, szemét és gyom csúfságán ez sem enyhít. A sokat szenvedett, régi hangulatától jórészt megfosztott, szétvert, majd betonba öntött Óbudának valódi gyöngyszeme lehetne a Római, érthetetlen, hogy legalább az étteremsor előtti pár száz métert miért nem lehet makulátlanul rendbe tenni időről időre. A tűzgyújtási tilalom miatt a helyiek hiába gyűjtötték össze néhány sörkert, csónakház előtt az uszadék fákat, egyelőre tilos elégetni. Este azért több helyen tábortűz gyúl, fiatalok ülik körbe, ez végre igazán örömteli látvány, és most még csak meg sem büntetik érte őket.

Újabb alapvetés, ami Gyepes Lajos történeteiből is következik, hogy egy turisztikailag érdekes hely akkor válhat csak igazán sikeressé, értékessé, ha azt a helyiek is használják, belakják. Ezt láthatjuk a mediterrán térség hagyományaiban, s ez az, amire a szezontól a tengerpartnál erősebben kitett Balaton vagy Duna-part még inkább rászorul. Ahová a helyiek nem ülnek be, amit nem éreznek magukénak, amit nem töltenek meg élettel akkor is, ha esik az eső, az többnyire műanyag vagy giccs marad. Vendéglátásban ezen a téren bőven lehet még hová fejlődni, s nem fogadható el hosszú távon az a válasz, hogy de hiszen az embereknek nincs pénzük kávézni vagy beülni valamelyik jó helyre pár ismerőssel egy fröccsre. Mert ez többnyire – Budáról vagy Füredről beszélünk – csak magyarázkodás, kibúvókeresés a bezárkózásra.

Ha valakik, hát a müncheni olimpián ezüstérmet szerzett kenus Rátkai János és felesége, Fehér Ágnes igazán közösségszervező embereknek nevezhetők. Azt mondják, a vízi élet kezd feltámadni romjaiból, sokan jönnek, érdeklődnek, indulnak evezős túrákra. A Rómaifürdő SE, az általuk bérelt kis csónakház-birodalom helyére terveztek már ötcsillagos szállodát, aminek az alagsorába kényszerítették volna őket, pusztított itt árvíz, de ők köszönik, jól vannak. Nagymarosról járnak be mindennap, ritkán távolodnak el pár száz méternél távolabb a Dunától. (Mesélik, árvíz idején ki akarták menteni őket a rendőrök, de ők lábakon álló házukban, a mellé kötött kenuval gond nélkül átvészelték a természeti csapást. Azért szóltak csak a rend vízi őreinek, hogy ne közlekedjenek már motorcsónakjaikkal vastag gázzal az elöntött utcákban, mert a végén még az általuk keltett hullámok okozzák a legnagyobb kárt. Evezzenek csak szépen, mint a többiek.) (21., 24–25. oldal)

Dobott orsó
Fő erényének a megfontoltságot és az ésszerűség határainak felismerését tartja Besenyei Péter sokszoros bajnok műrepülő. Bár élt már túl olyan balesetet is, ahol a gép átbukfencezett az orrán, felesége sokkal jobban félti, amikor a német autópályákon kocsikázik. Molnár Csaba interjúja. (23. oldal)

Halál a bajtársakra
Mi folyik Irakban, valóban új szunnita állam születik? A dzsihadista felkelők Bagdad bevételére készülnek. Vajon tétlenül nézi ezt az iraki berendezkedést földig romboló Egyesült Államok és a szomszédos Irán, amely síita hittestvéreit hivatott védeni? A közel-keleti kalamajkából a kurdok kerülhetnek ki győztesen, ilyen közel még nem voltak ahhoz, hogy kikiáltsák saját államukat – írja Pósa Tibor. (26. oldal)

Rágalomhadjárat
A saját csapdájába esett nyugati sajtó – Hirtelen kiderült, burjánoztak nálunk a független orgánumok. Lovas István elemzése. (27. oldal)

Fejőállás
A Danone bejelentette, hogy – úgymond a kedvezőtlen tejipari trendek miatt – jövőre bezárja budapesti gyárát. De vajon tényleg olyan borúsak-e azok a bizonyos trendek, vagy más okok rejlenek a döntés hátterében? Hogy áll, merre tart tejiparunk? És ami a fő: miért olcsóbb a lengyel tej, mint a hazai? Erre volt kiváncsi Wekerle Sazabolcs. (28. oldal)

Végvári viadal
Jelentős idegenforgalmi vonzerővel bír a sümegi vár. Ebben nem kis érdeme van a Papp családnak, amely huszonöt éve üzemelteti a középkori erődöt. Egy európai uniós támogatás kapcsán elmérgesedett vita miatt mostanában mégis a bíróságon találkozik az önkormányzat jogászaival. Varga Attila járt a végeken.(30. oldal)

Váláskor versenyre kényszerülnek a külföldön élő párok: Nem gyerekjáték
Itthon sem egyszerű egy gyermekelhelyezési per, annak pedig végképp nehéz a dolga, aki külföldön élő párjától szeretné visszakapni csemetéjét. Többek között Angliában, Németországban, Kanadában pereskednek magyar szülők amiatt, mert a nemzetközi egyezmények alapján váláskor az a fél van nyeregben, aki a határon túl nyújt be keresetet, és kint marad a kicsivel. Szabó Emese cikke.

POSZT feszta
Ki válogat, miért és mit? – merül föl a kérdés minden évben a pécsi országos színházi találkozó versenyprogramját látván. Az idei, tizennegyedik fesztivál egy hete ért véget, az Újvidéki Színház és a budapesti Katona kapta a legrangosabb elismerést. Ha árnyékot vet is a találkozóra a hazai feszült színházi légkör, szerencsére a pécsi napok máig inkább ünnepiek, mint harcosak, politikától átitatottak. Pethő Tibor szemléje. (34. oldal)

Nünüke királylány
Bár hivatalosan is nemzeti kincs a magyar vizsla, honfitársaink nem becsülik eléggé, noha egyre kapósabb exporttermék, kiválóan lehetne építeni vele az országimázst. Itthon vagy rajonganak értük, vagy kidobják őket, a két hazai fajtamentő szervezetnél több mint ötszáz állat fordul meg évente, és bőven marad olyan, amelyiken nem tudnak segíteni. Farkas Adrienne riportja.(40. oldal)