Ezen a héten is izgalmas témákat dolgozunk fel a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjában. Keresse szombaton a Magyar Nemzetet és benne a húszoldalas mellékletet az újságárusoknál!
Kezdődik a világbajnokság – nyitány Sao Paulóban
A legnagyszerűbb esemény, az ünnepek ünnepe a labdarúgás történetében. Felelőtlen döntés beláthatatlan következményekkel. E két végletes, de egyaránt megalapozott vélemény között kell megtalálnunk a nem egészen egy hét múlva, június 12-én Brazíliában megkezdődő labdarúgó-világbajnokság helyét.
Kérem a tisztelt olvasót, nézze el a személyes felütést! Nyolc évvel ezelőtt, 2006-ban Németországból tudósítottam már világbajnokságról – írja Novák Miklós. A csoportkör utolsó játéknapján baráti társasággal sörözve néztem meg még idehaza a Svájc–Koreai Köztársaság-mérkőzést, másnap hajnalban autóba ültem, kihajtottam Münchenbe, a főpályaudvaron a megbeszélt helyen és időpontban találkoztam Deák Zsigmond kollégámmal, nyakamba akasztottam az ő nevére szóló akkreditációt – nyolc év távlatából talán már felfedhető eme kegyes csalás, amivel a FIFA-t nem károsítottuk meg, s amire azért kényszerültünk, mert szerkesztőségünktől nem regisztrálhatott két újságíró, így hát magyar virtussal ekképpen feleztük meg a munkát és dupláztuk meg az élményt –, kivezettem az Allianz-arénába, megnéztem a remek hangulatú Németország–Svédország-nyolcad
Brazíliában biztosan nem ez vár rám. A kalandvágy bizsergető érzésénél lényegesen erősebb a nyomasztó bizonytalanság. De nem azért, mert nyolc évet öregedtem.
Igazából senki sem tudja, mire számítson. Még a főszereplők sem. Az angol válogatott játékosai melegítőben és esődzsekiben edzenek a tűző napon, hogy felkészítsék magukat a trópusi klíma elviselésére, a németek a rájuk jellemző precizitással egy új „falut”, pontosabban modern edzőtábort húztak fel Bahia államban, a tengerparton futballpályákkal, szállodával, kiszolgálólétesítményekkel együtt, mert semmit sem akarnak a véletlenre bízni. A véletlen pedig biztosan „beüt”, csak azt nem tudja senki, mikor és hol.
Néhány adat a hétköznapi brazil valóságból. Bár az ország belföldi légi közlekedése kiterjedt és sűrű, de a statisztika alapján minden tizennegyedik járatot törölnek. Az ígéret dacára hozzá sem fogtak a két legnagyobb várost, Rio de Janeirót és Sao Paulót összekötő vasútvonal megépítéséhez, sőt úgy általában nincs vasúti közlekedés Brazíliában.
(Elmés megállapítás szerint ez a máig ható következménye annak, hogy Brazíliát nem az angolok, hanem a portugálok gyarmatosították.) A közutakon a forgalmi dugók általánosak, Sao Paulóban nem ritka, hogy órákra megbénul az egész város. Az országban az életellenes bűncselekmények aránya százezer főre vetítve 21,8, amivel Brazília a nemzetközi rangsor élmezőnyében található (a vonatkozó magyar adat 1,3). Az abszolút mutató alapján évente 42 785 gyilkossággal pedig listavezető. A világbajnokság idejére a szállodai szobaárakat – már elnézést a jelzőért – pofátlanul felemelték, a nemzetközi szövetség, a FIFA által ajánlott hotelokban nem lehet megszállni napi 300 euró alatt.
Ez csak az ország egyik arca. A másik mosolygós, a brazilok az általános nézet szerint mindig jókedvűek, az országban örökké süt a nap, szól a szamba, boldog és barátságos a nép, amely nem csupán vallásos áhítattal szereti, hanem a legmagasabb szinten műveli is a labdarúgást.
Egyedüliként a nemzetközi mezőnyben Brazília mind a tizenkilenc eddigi világbajnokságon részt vett, s ötször győzött is, amivel éllovas az országok versenyében. Az „őskorban”, 1950-ben egyszer már rendezett mundialt, de akkor még csak néhány megszállott hóbortjának tartották a vb-t, amelynek a kedvéért hatvannégy éve az európai válogatottak egész sora – köztük a magyar – nem volt hajlandó átszelni az Atlanti-óceánt.
Így hát magától értetődőnek tűnt, hogy Brazília 2007-ben elnyerte a 2014. évi torna rendezési jogát. Olyannyira, hogy nem is tartottak szavazást. A földrészek közötti rotációs elvnek megfelelően Dél-Amerika került sorra, s mivel Brazília jelentkezett, érthetően egyetlen ország sem látta értelmét, hogy versenyre keljen vele.
Az általános hurráhangulatot először egy éve ilyenkor árnyékolták be aggasztó események. A világbajnokság szokásos főpróbája, a konföderációs kupa idején többször is tüntettek a helyiek a világbajnokság ellen, s a tiltakozások hőfoka azóta csak erősödött.
Az elkeseredett tömegek legfőbb kifogásként azt vetik az állami vezetők szemére, hogy miközben milliók tengődnek napi betevő falaton az országban, addig a kormány milliárdokat költ a világbajnokságra – aminek a hasznát ráadásul a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség fölözi le. Bizony égbekiáltó ellentét, hogy miközben családok ezreit tették földönfutóvá több új stadion felépítése érdekében, Sao Paulóban egy hónapja a stadiontól néhány kilométerre új favellatelepet húztak fel a hajléktalanok (miként arról az egyik külföldi hírügynökség képriportban is beszámolt).
Az ottani Corinthians-arénát a brazil állapotok állatorvosi lovának is tekinthetjük. Itt rendezik a világbajnokság Brazília–Horvátország-nyitómérkőzését, de a stadion még mindig nem készült el! A hét végén játszották benne a második tesztmeccset, de biztonsági okok miatt csupán 40 ezer néző előtt, miközben a stadion teljes befogadóképessége 68 ezer fő.
Ám a gondok dacára sokan arra számítanak, hogy a június 12-i rajtra Brazília a futball paradicsomává változik át. Kitör a mennyei béke, s egy hónapon át semmi sem számít majd, csak a labdarúgás. (21., 28–29. oldal)
Kézfogások
A Magyar Sebésztársaság legnagyobb kitüntetése: felkérés a Balassa János-emlékelőadás megtartására. A napokban Sándor József sebészprofesszort érte ez a megtiszteltetés. Fiatalon Shakespeare-pályázatot nyert a BBC magyar nyelvű adásánál, a híres Kudász professzor meghívta a klinikájára, de a politika ketté akarta törni orvosi karrierjét. Kő András interjúja. (23. oldal)
Keleti front
Magyar fiatalokat is mozgósítanak a kelet-ukrajnai események miatt Kárpátalján. Bár egyelőre főleg az önkéntesekre és a hadszíntereket megjárt profi katonákra számítanak, a lépés komoly aggodalmat keltett, többen menekülőre fogták. György Zsombor helyzetképe Beregszász és Ungvár térségéből, ahol a magyarság egyik legnagyobb ellensége saját megosztottsága. (24–25. oldal)
Tizenkét tábla a történelemhamisítás jegyében
Az elmúlt napokban ritkán látott vehemenciával avatták a román hatóságok a holokauszt áldozataira emlékező kétnyelvű táblákat észak-erdélyi vasútállomásokon. „A magyar csendőrség a Horthy-rezsim fasiszta jellegű uralma alatt” deportálta a zsidókat, olvasható a magyarellenes gyűlöletkeltésre is alkalmas táblákon, melyeknek szövegét nem egyeztették a helyi zsidó szervezetekkel. Az eseményeken olyan bukaresti politikusok pózoltak, akik nemrég még azt mondták, Romániában nem volt holokauszt. Pedig volt: 1937-től 1944 végéig a román fennhatóságú területeken többen haltak meg, mint Észak-Erdélyben, de erre Bukarest nem szívesen emlékezik. Erre emlékeztet Lukács Csaba.
(26–27. oldal)
Rendben, akkor menjünk!
E hét végén zajlanak a megemlékezések a normandiai partraszállás hetvenedik évfordulójáról. A szövetségesek hihetetlen erőt összpontosítottak ezen a napon, amely hatalmas emberáldozatot is követelt. A világ vezetői azokra emlékeznek, akik ezért a pillanatért áldozták életüket. Pósa Tibor történelemidézése. (30–31. oldal)
Barokk
A huszadik század története a lipicai lovak kálváriáján keresztül: egyebek közt ezt nyújtja egy holland író, Frank Westerman a minap magyarul is megjelent Lipicai – A legenda című könyve. A több mint négyszáz év alatt tökéletesre tenyésztett fajta végigkísérte a Habsburg Birodalom bukása és a balkáni háborúk közötti időszak eseményeit. A szerzővel Wekerle Szabolcs beszélgetett. (34. oldal)
Autóeinstand
A második világháború utáni hatalmi átrendeződés az élet minden területén éreztette hatását. A legdrasztikusabb következményeket kevéssé ismert módon az autózás szenvedte el: a kommunista vezetés gyakorlatilag betiltotta a magáncélú kocsikázást. Rákosi, Révai, Farkas páncélozást akart, Honthy Hannának sofőr vezette Hruscsovtól kapott Moszkvicsát. Molnár Csaba „autós magazinja”. (40. oldal)
Mennyi egy méter?
Illúzió azt gondolni, hogy létezik olyan társadalom, amely képes levenni a szülőkről és a családokról a mozgássérült hozzátartozók sorsa miatti aggodalmat és feladatokat. Ez persze nem mentesít bennünket az alól, hogy szívünkön viseljük sorsukat. Talán csak azon múlik, hogy mit gondolunk a fogyatékossággal élőkről: olyan személyeknek tartjuk-e őket, akiknek adnunk kell, vagy olyanoknak, akiktől kapunk? A Mexikói úti mozgásjavító iskolában úgy gondolják a dolgozók, hogy minél többet adnak, annál többet kapnak vissza. Farkas Adrienne kereste fel az iskolát. (32–33. oldal)
