Télikabátért háború – Magazin-ajánló

E heti magazinunkban írunk a szarajevói merényletről, a magyar szabadalmak rendszeréről, és beszélgetünk Eszenyi Enikővel is.

Ezen a héten is izgalmas témákat dolgozunk fel a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjában. Keresse szombaton a Magyar Nemzetet és benne a húszoldalas mellékletet az újságárusoknál!

Szerencsétlen balek vagy birodalmak titkos fegyvere? – Száz éve oltották ki Ferenc Ferdinánd életét Gavrilo Princip lövései

Ön úgy véli, hogy Szarajevóban hemzsegnek az orgyilkosok? ­– e Rejtő-regénybe illő mondat néhány órával azelőtt hangzott el Bosznia kormányzójának szájából, hogy nagy keservesen sikerült kivégezni az Osztrák–Magyar Monarchia trónörökösét és járulékos veszteségként feleségét is. 1914. június 28-a az első világháború nullpontjának tekintendő, ám a szerb mitológiában a zsarnokölés piros betűs ünnepe: 1389. június 28-án, az első rigómezei csata során gyilkolták meg balkáni merénylők I. Murád szultánt is. Ferenc Ferdinánd sem talált alkalmasabb napot a szarajevói parádézásra.

Bár évek óta levelezünk, személyesen még soha nem találkoztunk. Eszmecserénkben olyan történet ellentétes, sokszor ellenséges oldalait igyekeztük megvilágítani egymásnak, amely az első világégésben, a „nagy háborúban” felperzselődő Szerbiának és az Osztrák–Magyar Monarchiának is mérhetetlen szenvedést hozott.

A Balkánt átszelő 1915-ös halálmars során, amikor Szerbia végül összeroppant a központi hatalmak satujában, és rettenetes exodusra kényszerült az albániai havasokon át, magával vonszolt csaknem negyvenezer osztrák–magyar hadifoglyot embertelen körülmények között. Nagy számban magyarokat és magyarországi származásúakat is. Mind a szerbek, mind a hadifoglyok óriási veszteségeket szenvedtek el, s ami az egyik félnek országépítő mártírium volt, az a másiknak értelmezhetetlen pokol. Mile Bjelajac szerb történész azonban mindig is kész volt az européer párbeszédre, és segítőkésznek mutatkozott a történet töredékeinek összerakásában. Még ha sok kérdésben nem egyezett is, nem is egyezhetett a véleményünk – írja Margittai Gábor.

Napokban megjelent könyve még mélyebbre ás: a Zasto revizija? Medija centar „Odbrana”, 1914–2014 című munkája többek között az első világháború kirobbantásának szerb felelősségét firtatja, Gavrilo Princip és a boszniai Fekete Kéz szervezet működését elemzi, és hevesen cáfol minden olyan „vonalat”, amely a szerb vagy az orosz titkosszolgálat aknamunkáját sejteti a szarajevói merénylet megszervezésében. Vagyis szakítani próbál a száz év alatt megkövült értelmezésekkel, de azokkal is, amelyek szerinte a revizionizmus szellemében értelmezik újra hibás módon a történelmi tényeket. Belgrád óvárosában, a hajdani nándorfehérvári vár, a Kalemegdán alatt, hangulatos kis kávéház kerthelyiségében találkoztunk, nem nélkülözve olykor a hevesebb vitákat sem egy tragikomikusan kezdődött merénylet kapcsán, amely néhány hét alatt más vágányra állította a huszadik századot.

– Szarajevó, 1914. június 28.: néhány elszánt, de botcsinálta ifjú merénylő nyílt színen kivégzi az osztrák–magyar trónörököst, a szláv népek nagy barátját és Oskar Potiorek boszniai kormányzó helyett Ferenc Ferdinánd feleségét, Chotek Zsófia grófnőt. A birodalom gyászba borul, és vért kíván. Mindenki Szerbiát és Oroszország titkosszolgálatát sejti a háttérben, ön azonban ezt határozottan cáfolja új könyvében.
– A Fekete Kéz vezetője már a kezdetektől utasította szervezete tagjait, hogy álljanak le a merénylettel, de a boszniai (boszniai szerb – M. G.) fiatalok nem engedelmeskedtek neki. Valójában ez az ő egyéni ötletük volt, nem Belgrádé. Ezt erősíti meg az a tény is, hogy a Szarajevóban használt fegyverek egészen más típusúak, mint amilyeneket a szerb titkosszolgálat vezetője, Dragutin Dimitrijevics, ismertebb fedőnevén Apisz szerzett be ügynökeinek. Amikor Apiszt a szerb hatóságok 1917-ben letartóztatták, és a bíróság kérdőre vonta, a kimutatásokból kiderült, hogy a szolgálat orosz fegyvereket, Nagant revolvereket juttatott el bizonyos boszniai szerbeknek önvédelmi célokra. A szarajevói merényletben azonban belga eredetű, félautomata Browningokat használtak. Ezek kisméretűek voltak, könnyedén zsebre rakhatók, míg a jókora Nagantokat nem lehetett elrejteni. Principék Browningokkal és kézigránátokkal voltak tehát felfegyverezve 1914. június 28-án. De e gránátok is régebbi típusúak, XIX. század végiek voltak, úgy néztek ki, mint egy cigarettásdoboz, elhajításuk után 11 másodpercre, azaz igen hosszú időre volt szükség az aktiválódáshoz.

– Az imént fölsoroltak ön szerint kétséget kizáróan bizonyítják, hogy a szerb államnak semmi köze nem volt a szarajevói orgyilkossághoz és a világháború kirobbantásához? Ha konspirálni akarnék, nyilvánvalóan nem a saját titkosszolgálatomnál rendszeresített fegyverekkel látnám el az ellenséges területen működő embereimet, hanem elvágnék minden visszavezető szálat.
– Higgye el, minden elérhető forrást elolvastam a szerbiai titkosszolgálat akkori működéséről, de semmit nem találtam, ami a merényletre vonatkozik, abszolúte semmit! Apisz csakis azért vállalta magára a szarajevói merénylet megszervezését a száműzetésben működő szerb bíróság előtt 1917-ben, hogy megóvja emberei életét, akiket ez idő tájt már mint osztrák–magyar kémeket üldözött a rendőrség, és a halálbüntetés réme lebegett fölöttük! A trónörökösre támadó boszniai fickók soraiban erősen élt a korhangulatnak megfelelő radikalizmus hagyománya, amely ugyanúgy megvolt Itáliában, Oroszországban, és amely számtalan merényletben megmutatkozott többek között az 1912-es, 1913-as Balkán-háborúkban vagy Zágrábban és Dalmáciában. Ez volt az idők szava, mely kinyilvánította magát a szarajevói orgyilkosságban is, ahol semmi különös nem történt. Hiszen ott volt az ifjú dalmátok, az ifjú horvátok, az ifjú jugoszlávok, az ifjú törökök és az ifjú olaszok mozgalma is az Ifjú Bosznia mellett

– Ifjú magyarok nem igazán voltak ekkoriban
– és ezeknek a mozgalmaknak egyszerűen nem volt pénzük a fegyvervásárlásra.

– Van olyan elmélet is, amely szerint maga az Osztrák–Magyar Monarchia, annak bizonyos érdekcsoportjai tetették el láb alól a trónörököst, hogy kiprovokálják a háborút. Erről mi a véleménye?
– Kétségtelen, hogy a Monarchia már évekkel a világháború kitörése előtt készült Szerbia megtámadására, és elszántan kereste a casus bellit (ürügyet a háborúra – M. G.). Conrad von Hötzendorf osztrák–magyar vezérkari főnök naplói is megerősítik ezt: huszonnégy alkalommal ismétli meg 1913 januárjától 1914 júniusáig, hogy jó okot kellene találni a háború kirobbantására. Magát a szarajevói merényletet habozás nélkül ekként üdvözölte, s már néhány perccel megtörténte után Szerbiát vádolta meg, nem kívánván elszalasztani a háború esélyét. Bosznia 1909-es annektálásakor is ez volt a cél, majd a Balkán-háborúk alatt is arra készültek, hogy hátba támadják Szerbiát – számtalan helyzetet teremtettek erre, a sajtót is ennek támogatására hangolva. Ausztria újra akarta formálni a Balkánt, és feldarabolni Szerbiát. Nos, ezek voltak a tervek

– Tehát összességében úgy véli, hogy Szerbia ártatlan volt a szarajevói merényletben? Ekkortájt már a szerbek soraiban is évtizedek óta lobogott a nacionalista vágy, hogy országukhoz csatolják többek között azt a térséget, amelyet akkoriban Dél-Magyarországnak neveztünk, manapság meg Vajdaságnak. Kerül, amibe kerül.
– Manapság közkeletű vélekedés, hogy a korszak nacionalizmusát Belgrádból exportálták, az osztrákok is osztották ezt az elképzelést. A délszlávok, akik benépesítették a délszláv régiókat, mint például Dél-Magyarország bizonyos területeit, Boszniát, Horvátországot vagy Dalmáciát, nem akartak kiszakadni az Osztrák–Magyar Monarchiából, nem akartak függetlenedni, nem akartak különleges státust a Monarchiában. Ez az igény nem illeszkedett volna a valódi szláv történelem folyamataiba Rendben, azt elismerem, hogy a szláv mozgalmak, amelyek a XIX. században alakultak meg sokféle módon, tényleg várták a kínálkozó lehetőséget. E mozgalmak képviselői olykor valóban Belgrádba látogattak, hogy tanulmányozzák a délszláv politikai vezetők intellektuális módszereit. Konferenciákat szerveztek, hogy megvitassák a délszláv irodalom, költészet, művészet, kultúra problémáit. Zágrábból pedig a Balkán-háborúk során felszabadított Koszovóba zarándokoltak, hiszen minden délszlávnak, legyen az horvát vagy szlovén, Koszovó ugyanazt jelentette. Ma az egész Koszovó-kérdést a szerbekhez kötik, holott akkoriban teljes délszláv közügy és állásfoglalás volt. Novi Saddal, Újvidékkel ugyanez volt a helyzet.

– Azt is szerették volna felszabadítani a délszlávok?
– Így van.

– Magyarország nem föltétlenül repesett az örömtől
– Magától értetődik, hogy nem repesett. És Bécs sem

– Bécs a magyarokért sem lelkesedett különösebben
– Bécsnek egyensúlyoznia kellett a magyar és a román igények között, hiszen Románia is Magyarország kárára kívánt terjeszkedni, Ausztriának viszont meg kellett akadályoznia, hogy a románok elhagyják a tábort. Ezért nem értek egyet azzal az értelmezéssel, amely szerint mindent Belgrádból exportáltak, és hogy a merénylet ötlete is ott pattant ki. Igaz, az összeesküvők között volt egy szerb hivatásos tiszt is, de a többiek boszniaiak voltak, önkéntesek, irreguláris erők tagjai, a Balkán-háborúk veteránjai, akik Belgrádban éltek, ott rejtőztek el a boszniai osztrák–magyar hatóságok szeme elől. Nem mehettek haza, hát szerbiai száműzetésben maradtak. Az Arany Kecsegéhez címzett kávéházban találkozgattak ezek a hazafiak. Amikor elhatározták, hogy föllépnek a trónörökös ellen, bejárták a belgrádi fegyverüzleteket, de az árcédulák láttán rádöbbentek arra, hogy nincs elég pénzük a bevásárláshoz. Így egy boszniaihoz fordultak, Vojiszlav Tankoszics őrnagyhoz, a Balkán-háborúk szerb katonájához, aki ellátta őket revolverekkel és bombákkal. Így jutottak fegyverhez, nem pedig Belgrád révén. Az osztrák hatóságok nagyon jól tudták, hogy a Fekete Kéz szervezet nem ugyanabba az irányba tart, mint a szerb kormányzat. Sőt valójában éppen ellentétes álláspontot képvisel. Ezért nem vádolható meg a szerb kormány mindazért, amit a Fekete Kéz tagjai követtek el. Amikor mindeközben a szerb belügyi szervek tudomására jutott, hogy egyesek fegyvereket csempésznek át Boszniába, azonnal nyomozni kezdtek. A titkosszolgálatot vezető Apisz 1914. június 21-én írt jelentést, ez az egyetlen kapcsolódó irat, amely a merénylet előtti időkből fönnmaradt. Ez is arról szól, hogy boszniai ügynökei – nem pedig az Ifjú Bosznia tagjai! – önvédelmi célokra igényeltek fegyvert tőle, hogy adott esetben felvehessék a harcot az őket üldöző osztrák–magyar határvédelmi hatóságokkal. Szerbiában senki nem gondolta, hogy e manőverek az ország elleni agresszióhoz vezetnek. És volt ok az aggodalomra, hiszen az egész hadsereg az új területeken, Új-Szerbiában tartózkodott, távol az északi határvidéktől. Ráadásul az országnak tíz évre még legalább szüksége lett volna arra, hogy fölocsúdjon a Balkán-háborúk veszteségeiből, és fölkészüljön az újabb hadviselésre. Apisznak fogalma sem volt arról, hogy mit szerveznek a Fekete Kéz tagjai, hiszen ha tudja, és maga is benne van, amint a közkeletű feltételezés tartja, akkor bizonyára a legújabb típusú fegyvereket juttatta volna el nekik, s a fiataloknak nem ósdi eszközökkel kell Ferenc Ferdinándra támadniuk. Ismétlem: amikor megindultak a híresztelések, hogy boszniaiak fegyvereket csempésznek át Szerbiából, Apisz azonnal megkezdte a vizsgálatot, szokatlan módon még civil megfigyelőket is bevonva a katonai vizsgálódásba. De ez már jóval az után történt, hogy a merényletre készülő fiatalok átlépték Bosznia határát. És a kép sehogy sem akart összeállni: a csempészésről szóló híresztelések nem voltak összhangban a tényekkel. Nem csoda, hiszen nem egy-, hanem kétféle, egymástól teljesen független fegyverügyletről volt szó! A szerb kormány közvetlenül a merénylet után is nyomozást kezdeményezett. (21; 24–25. oldal)

Zsiráf és egér
Játszik, rendez, igazgat, és bár kerüli a politikát, mégis a középpontjába kerül. Eszenyi Enikő hisz abban, hogy a jó színházvezető okosan tudja felnevelni a fiatal tehetségeket, az előadásnak a közönséghez kell szólnia, neki pedig a Vígszínház legjobb hagyományait kell továbbvinnie. Hanthy Kinga interjúja. (23. oldal)

Igénypontok
Magyarországon kevés az új találmány, a legjobbak pedig nem is hazánkban kerülnek piacra, vagy legalábbis nem itt futnak be. Eközben tőkeszegény cégeink úgy költenek vagyonokat szabadalmak bejelentésére, hogy akár bele is rokkanhatnak az utána következő alaptalan perbe. Feltalálókkal beszélgetett Szabó Emese. (26. oldal)

Drónkövetelők
Néhány éve alig ismerte valaki a pilóta nélküli légi járművek angol elnevezését, a drónt, de mostanában nem múlik el nap anélkül, hogy ne szerepelne a hírekben. Noha e tudósítások többsége ma még arról szól, hogy az amerikai hadsereg távirányítású támadórepülője ellenállók tucatjait ölte meg valahol Pakisztánban vagy Afganisztánban, szinte biztos, hogy néhány éven belül meg sem lepődünk azon, hogy e robotrepülők újságot kézbesítenek – írja Molnár Csaba. (27. oldal)

Pókerjátszma
Lehet-e végre független államuk a kurdoknak? – teszi fel a kérdést Pósa Tibor. Soha nem voltak ennyire biztatóak a jelek erre, ám a nagy- és a térségbeli közepes hatalmak könnyen semmissé tehetik a majd évszázados vágyat. Kapkodás helyett az iraki kurdok is hidegvérrel közelítenek a kérdéshez. (28. oldal)

Gombnyomásnyi idő
Mindent digitalizálnak. Előbb-utóbb az interneten láthatjuk, olvashatjuk a könyvtárak gyűjteményeit, könyveket, napilapokat, folyóiratokat, térképeket, a levéltárakban őrzött dokumentumokat, fontos jegyzőkönyveket. Egy részük már most elérhető az adatbázisokat kezelő cég, az Arcanum jóvoltából. A cég műhelyébe látogatott Pethő Tibor. Évente ötmillió oldalnak készül el az elektronikus verziója, s válik hozzáférhetővé a nagyközönség számára. (34. oldal)

Eozinkacsák
Egy igazi tükével – vagyis pécsi őslakossal –, P. Horváth Tamással tett sétát Pécsen Wekerle Szabolcs, végigjárva néhány kitüntetett helyszínt a Zsolnayak – és ebből következően a város – életéből. S szomorúan állapítottuk meg, hogy a dicső múlt történetével itt-ott egyúttal az egykor oly gazdag település pusztulástörténete is felvázolható.
(40. oldal)

Aranyemberek
Hiába a vízpótlások, a Szigetköz máig megszenvedi a Duna 1992-es elterelését. A bősi erőmű megnyitása óta átalakult az élővilág, a vízszint a hazai folyamágakban többnyire olyan alacsony, hogy motorcsónakkal is csak óvatosan közlekedhetünk rajtuk. A megoldáson – hogyan is lehetne Dunát rekeszteni? – ideje alaposabban elgondolkozni. György Zsombor és fotósunk, Éberling András Dunaszigetről indultak és egészen Búbánatvölgyig ereszkedtek. (32–33. oldal)