Ezen a héten is izgalmas témákat dolgozunk fel a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjában. Keresse szombaton a Magyar Nemzetet és benne a húszoldalas mellékletet az újságárusoknál!
Ki fizeti a lakbért az üvegházban?
Az ENSZ New York-i klímacsúcsát általában pozitívan értékelik. Noha most sem sikerült megmenteni a világot (és semmilyen konkrét egyezmény nem született), talán végre a legnagyobb országok vezetői is belátták, hogy valamit tenni kell. Félő azonban, hogy az eltökélt szavak után működésbe lépő ipari lobbi végül megint kisiklatja a milliók által követelt reformokat – írja Molnár Csaba.
Klímakonferenciák megnyitásában és lezárásában már profik vagyunk. A kettő közötti részen kellene még kicsit dolgozni – jegyzi meg keserűen sok kommentátor az ENSZ múlt héten megrendezett New York-i kongresszusával kapcsolatban. A tanácskozás legemlékezetesebb megnyitóbeszédét ugyanis a csendes-óceáni Marshall-szigetekről érkezett, 25 éves Kathy Jetnil-Kijiner tartotta, akit 540 jelentkező közül választottak ki. Jetnil-Kijiner költeményét olvasta föl, amelyet a most csecsemőkorú lányának írt. A vers igen érzelmes, és inkább a születését ihlető reménytelen élethelyzet, semmint irodalmi értéke miatt aratott sikert. A szöveg szerint bár a kislányt és otthonát a tenger megpróbálja elnyelni, és erről a lusta politikusok tudomást sem vesznek, nem kell félnie, mert az emberek megvédik őt.
Jetnil-Kijiner otthona, a Marshall-szigetek szimbolikus szerepet játszik az éghajlatváltozás elleni harcban, mivel várhatóan az évszázad közepére nyomtalanul eltűnik az emelkedő óceánban. A számos gyűrű alakú korallzátony (atoll) alkotta ország legmagasabb pontja két méterrel emelkedik a tengerszint fölé. Külügyminiszterük szerint már most is naponta küzdeniük kell a felmelegedés következményei ellen: „Bármit tesz is a tenger, az azonnal hatással van az életünkre. Az áradások nemcsak lakhelyet vesznek el tőlünk, hanem termőföldet, ivóvízlelőhelyeket is, és még halottainkat sem hagyják békében nyugodni – nyilatkozta Tony de Brum. – Egész közösségek kényszerültek elhagyni hagyományos lakhelyüket az erózió és a folyton betörő víz miatt. Az elöntött utak miatt országrészek maradnak elzárva a külvilágtól, a repülőterünk kifutópályáját fallal próbáljuk megvédeni a víztől, hasztalan. Temetőinket is alámosta a tenger, a part mentén halottakat és koporsókat sodor a víz.”
Ha az emelkedő tengervíz nem lenne elég csapás a Marshall-szigetek lakóira nézve, az éghajlatváltozás másik következménye is sújtja őket. Miközben mindent elborít a tengervíz, édesvízből egyre kevesebb jut nekik. Évek óta olyan kevés eső esik, hogy egy családnak kevesebb mint négy liter víz jut naponta, amely fele az ENSZ által meghatározott minimális vízigénynek.
A konferencián megjelent százhúsz államfő elmorzsolt néhány könnycseppet a Marshall-szigeteki anya megindító verse hallatán, és arra is figyeltek, hogy mindez jól látszódjon a róluk készített fotókon. Ezután elkezdődött a konferencia, amely – hasonlóan a sok korábbi hasonló csúcsértekezlethez – leginkább elhivatott, de kevés konkrétumot tartalmazó beszédek sorozatát hozta. A legtettrekészebbek most is a változó éghajlat negatív következményeinek legjobban kiszolgáltatott kis országok voltak. Minthogy ipari termelésük eltörpül az egész bolygó gazdasági teljesítményéhez képest, nem sokkal járulnak hozzá az üvegházhatású gázok kibocsátásához, és a felmelegedés megállításáért sem tehetnek sokat. Akik tehetnének, azok viszont egymásra figyelnek, és inkább nem tesznek semmit.
Az éghajlatváltozás megállítására tett kísérleteknek ugyanis jelentős a gazdasági költségük. Jelenleg a világ minden országának ipara a fosszilis szénhidrogének felhasználására épül, mindez pedig szén-dioxid és egyéb üvegházgázok termelésével jár. A hagyományos szénhidrogén-alapú gazdaság ma még sokkal olcsóbb, mint bármi más. A világ legnagyobb ipari országai, az Egyesült Államok, Kína, Oroszország és India vezetőinek eddigi tettei egyértelművé teszik: ők kizárólag az ipari termelés és így országuk vagyonának növelésében érdekeltek. Kérdés, hogy a New York-i konferencia hoz-e változást e hozzáállásban. A szavak szintjén azonban történtek olyan lépések, amelyeket az optimistább elemzők pozitívan értékelnek, és abban reménykednek, hogy most talán valami elindult.
A keddi konferencia elé szervezett New York-i tömegtüntetés mindenképpen párját ritkította, hiszen sikerült háromszázezer embert összehívni, hogy klímaváltozás elleni hatásos lépéseket követeljenek. A felvonulók a világ minden tájáról érkeztek, és motivációjuk is eltérő volt. A The New York Times riportja szerint egymás mellett vittek a tömegben egy hatalmas felfújható mecsetet és Noé bárkájának ugyancsak levegővel teli mását. Rómából szerzetesek és apácák csoportjai érkeztek, hogy az egyház nevében részt vegyenek a tüntetésen, mások inkább a szociális egyenlőtlenségek ellen tiltakoztak. Bill de Blasio New York-i polgármester a felvonulásra időzítve jelentette be, hogy a város szén-dioxid-kibocsátását az évszázad közepére a mai szint húsz százalékára fogják csökkenteni. Ha a tüntetés szervezői által elindított petíciót aláíró kétmillió ember hasonlóan kiforrott cselekvési terveket várt volna a másnapi ENSZ-konferencia résztvevőitől is, akkor csalódniuk kellett.
A beszédek legalább harciasabbak, eltökéltebbek voltak, mint az öt évvel ezelőtti koppenhágai világkongresszuson, amely az elszalasztott lehetőségek és a politikusi gyávaság szégyenletes példájaként vonult be a világtörténetbe. Akkor az egész világ lélegzet-visszafojtva várta, hogy a világ összegyűlt vezetői végre megállapodnak abban, hogy vállvetve összehangolják tetteiket. Végül a határozattervezet az újabb és újabb kicsinyes egyezkedések közben olyannyira felhígult, hogy nem lett több írott malasztnál. (21., 24. oldal)
Nem bronxi mese
Kap hideget és meleget Kállay-Saunders András az eurovíziós dalfesztivál óta. Kifordult nemzettudatú ellenzői szerint nem elég magyar, az elmúlt hónapokra pedig egy verekedés miatti nyomozás nyomta rá a bélyegét. Ráadásul a Boney M. is lecsapott rá Varga Attila interjúja. (23. oldal)
A remény rabjai
Magyarország egyik legnagyobb ipari katasztrófája zajlik évtizedek óta a Hatvanhoz közeli selypi medencében, de mert szagtalan és színtelen, és csak évtizedek múltán öl, a hatóságok ingerküszöbét éppen csak elérik a haldokló és temetőben nyugvó emberek százai. Lőrinci és Zagyvaszántó között egy elhagyott cementgyár területéről nyolcvanezer köbméternyi rákkeltő azbesztet sodor a szél – a környéken drámaian megszaporodtak a daganatos megbetegedések. Farkas Adrienne járt a helyszínen. (25. oldal)
Beavatás
Egyre több jelentés szűrődik ki az Iszlám Állam, a Szíriában és Irakban létrehozott kalifátus mindennapjairól. Egyvalami biztos: ez nem a világ egyik legvidámabb helye. Erről szól meggyőzően Pósa Tibor cikke. (26–27. oldal)
Érdes kerületek
Francia repülőgépek bombázzák Irakot: népszerűsége mélypontján Francois Hollande Napóleon nyomdokaiba kíván lépni, aki még Waterloo után, Szent Ilona szigetén is a visszatérésről ábrándozott. Hollande háborúba megy – e bejelentéshez bizonyára sok francia eldúdolja a Marlborough háborúba megy népszerű dallamát. Fázsy Anikó írása. (28–29. oldal)
Anziksz és cukorminta
Egymilliónál is több anzikszot őriznek Európa egyetlen állami képeslapmúzeumában, Szerencsen. Petrikovits László, az alapító-adományozó két dolgot kívánt a szerencsiektől: ne vigyék el a városból a kollekciót, és csak múzeumi célokra használják. Pethő Tibor is megtekintette a kiállítást. (40. oldal)
Jobban megüt
Az utóbbi időben többször is meztelenre vetkőzött fiatal emberek őrjöngtek a nyílt utcán Budapesten. A riasztó ámokfutások mögött a „zene” nevű drog állt. Ez és hasonszőrű társai mára szinte kiszorították a piacról a klasszikus, valamivel kiszámíthatóbb kábítószereket: rendkívül veszélyes trendforduló tanúi vagyunk – figyelmeztet Wekerle Szabolcs (30–31. oldal)
