Mindig hazahoztam a hajót – Magazin ajánló

E heti Magazinunkban többek között olvashat arról, mi vonzza Fa Nándort újra meg újra a tengerre.

Ezen a héten is izgalmas témákat dolgozunk fel a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjában. Keresse szombaton a Magyar Nemzetet és benne a mellékletet az újságárusoknál.

Fa Nándort vonzza a szélsőséges igénybevétel, és élvezi, hogy a tenger jó irányban változtatja meg.

Mindig hazahoztam a hajót

A legsikeresebb magyar óceáni vitorlázó, Fa Nándor április 21-én Spirit of Hungary nevű hajójával befutott a barcelonai kikötőbe, ezzel utolsóként bár, de 110 nap alatt teljesítette a Barcelona World Race földkerülő vitorlásversenyt. Esze ágában sincs leállni, azonnal indul vissza a katalán kikötőben hagyott hajójáért, amellyel elindul a föld körüli versenyek leghíresebbjén, a következő Vendée Globe-on.

– Nekem az egész sajtótájékoztatóján a legmeglepőbb az a nagy üveg nutella volt az asztalon. Mit keresett ott?
– Ez egy barátom ajándéka, mert jól tudta, hogy azt hiányoltam a legjobban a hajón, amikor elfogyott. Érdekes, hogy itthon sosem eszem, de amikor csomagoltunk, hanyagul bedobtam egy üveggel a hajóba. Az úton pedig megszerettem, olyannyira, hogy szabályosan hiányzott, amikor elfogyott. Aztán Új-Zélandon is vettem, amikor ki kellett kötnünk, de csakhamar az is elfogyott – mondja Molnár Csabának adott interjújában.

– Miért jó vitorlázni a 21. században?
– A vitorlázás az az ősi közlekedési mód, amelyben az ember talán a leginkább kapcsolatban marad a természettel. A velünk született mozgásigényünket a szárazföldön gyalogolva vagy a vízben úszva elégíthetjük ki a legfelüdítőbb módon. Mivel azonban úszva nem tudunk nagy távolságokat megtenni, szükségünk volt egy közlekedési eszközre, a hajóra. A hajózás egyik legősibb módja a vitorlázás, ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy egyben primitív is, hiszen a jelenkor technikai vívmányainak segítségével a vitorlás hajók is a legmagasabb szintre fejleszthetők. Maga a fejlesztés legalább olyan izgalmas számomra, mint a vitorlázás.

– A hajó építése általában a vízre szállással befejeződik. Mit élvez hónapokon át a nyílt óceánon?
– Vonz a tenger közege, a benne lakozó energia, az emberfelettiség. A tenger olyan képességek meglétét követeli meg az embertől, olyan tettekre kényszeríti, amelyekre semmilyen más körülmény nem képes. Noha azt mondtam, hogy mozgásigényünk úszásra sarkall minket, ha belegondolunk, szárazföldi lények lévén a víz mégiscsak természetellenes közeg számunkra. Olyan, mint az űr, egyszerűen nem erre vagyunk kitalálva. Az ebben a környezetben való helytállás rendkívüli képességeket feltételez, és fejleszti is azokat. Vonz a szélsőséges igénybevétel, és élvezem, hogy a tenger jó irányban változtat meg engem.

– Miért váltott annak idején a kenuról a vitorlázásra?
– Valóban kenusként ismertem meg a vizet. De amikor a Velencei-tavon elkezdtem vitorlázni, azonnal megfogott a vízben és a szélben rejlő energia. Lenyűgözött, hogy én uralom a természetből nyert erőt, suhanok vele a vízen, és oda megyek, ahová csak akarok. Aztán a hajó és az elhivatottságom egyre csak nőtt, végül pedig az óceánon találtam magam. A vitorlázásban megvan az emberi természet két végpontja: a természet erőinek megszelídítése és a saját és mások kreativitása alkotta eszköz hatékonysága. Vitorlázni azonban ma sem lehet a természet mély ismerete nélkül. Tudni kell, hogy a vízmélység hogyan befolyásolja a hullámok viselkedését, a felhők alakjából hogyan lehet következtetni az időjárásra. A kenura visszatérve: a váltás közvetlen oka egészen prózai volt. Akkor már 27 éves voltam, napi háromszor edzettem. Túl sok volt a munka, de eredményességben nem jött vissza a befektetett erőfeszítés. Magyarul nem voltam elég jó, nem volt meg az a sikerélmény, amelyre vágytam. Folyton ott toporogtam a válogatottság küszöbén, de csak nem sikerült. Akik bekerültek a válogatottba, gyakran világ- és olimpiai bajnokok lettek, ehhez nekem egy kicsi mindig hiányzott. Ebbe belefáradtam, és abbahagytam a kenuzást.

– A vitorlázás szeretete miatt kezdett hajókat építeni?
– Nem, pont fordítva. Amikor már nem kenuztam versenyszerűen, maradtam a víz mellett. Agárdon dolgoztam a klubban mint hajóépítő. Kenu- és kajaklapátokat készítettem, hajókat javítottam és építettem. Szinte az egész válogatott az én lapátjaimmal evezett, mondhatjuk, hogy sikeres lapátkészítő voltam. Azért kezdtem vitorlázni, mert szerettem volna, ha a munka mellett kapcsolatban maradok a vízzel. A kenuzás számomra nem volt alkalmas arra, hogy hobbiszerűen űzzem, nem tudtam versenykenuval kimenni csalinkázni a nádasba. Ha az ember betérdel egy kenuba, az elkezdi nyomni. Fájt a térdem, fájt a derekam, így a kenut nem erőltettem. Beleszerettem viszont a finn dingi nevű vitorláshajó-osztályba, élveztem, hogy az ember beül, és csöndben oda suhan vele, ahová csak a kedve tartja. Aztán fejlődtem, egyre magasabb szintre léptem, válogatott lettem, de az eredeti motivációm az volt. A vitorlázással a hajóépítői érdeklődésem is a vitorlás hajók felé fordult.

(17., 21. oldal)

Misszionárius, nem püspök
Feledékeny, közösségépítő, és nem nosztalgiázik. Jordán Tamás színész, rendező Szombathelyen megalapította a Weöres Sándor Színházat, amelyet ma is vezet, elindította rögös útján az új Nemzetit. Hogy miért lett színész, arra negyvenévesen döbbent rá Kaposváron. Pethő Tibor beszélgetett a rendezővel. (19. oldal)

Három nyolcas
Ringlispíl, lufik szegfűvel, melegítős, zakós emberek; szokásos kép. Ajkán sokakat vonzó program május elseje. A város az állandóság nyugodt körülményei közt él, nemrégiben még Orbán Viktortól is dicséretet kaptak. Pethő Tibor járt városnézőben. (20. oldal)

Újjáalapítás
Köztársaságiak – hetek óta ezt a szót ízlelgeti Franciaország politikailag fogékony része. Ez lesz az új neve a mérsékelt jobboldal pártjának. E hónap végén Nicolas Sarkozy nemcsak új megnevezést ad tömörülésének, hanem új politikai tartalommal, új alapszabállyal akar nekifutni a két év múlva esedékes elnökválasztási kampánynak, amelynek jelenleg ő a legnagyobb esélyese – írja Pósa Tibor. (22. oldal)

Túl az utolsó vacsorán
Rettenetes bűncselekmény nyomaira ébredtek a texasi Pampa lakói 1994 első reggelén. Egy asszonyt és két felnőtt fiát holtan találták otthonukban. A gyilkosságok elkövetéséért húsz éve halálsoron vár a nő akkori élettársa, Hank Skinner, aki váltig állítja, nem ő tette. Ártatlanságában kevesen hisznek, de bűnössége sem nyert soha egyértelmű bizonyosságot. Győr Ágnes beszélt a feleséggel, aki szerint azok, akik a halálbüntetést támogatják, összekeverik az igazságszolgáltatást a bosszúval. (23. oldal)

Spirál
Forgács István a demográfiai kihívásainkról (25. oldal)

Jégpálya a szállodakertben
Az 1894-ben épült miskolci Avas Szálloda méltatlan állapotban vár a megmentésére. Jókai Mór és Móra Ferenc is időzött falai között, mostanában viszont inkább művészek festményei pótolják a betört ablakokat – tapasztalta Varga Attila. A sétálóövezetben található ingatlant április közepén 155 millió forintért visszavásárolta a város, így halvány remény mutatkozik újjáépítésére. A rekonstrukció kétmilliárdos összeget igényelne. (26–27. oldal)

Túlélt nekrológ
Negyven éve április 30-án az amerikai nagykövetséget védő utolsó tengerészgyalogos is elhagyta Saigont, ezzel véget ért a vietnami háború. Az ezt megelőző béketárgyalásoknak és fogolycseréknek magyar krónikásuk is akadt Friedmann Endre személyében, aki fotóriporterként követte az eseményeket. Erőfeszítései jutalma a szakma legrangosabb elismerése, a World Press Photo díja lett. A magyar fotósszakma doyenjével Máté Péter és Szathmáry István Pál beszélgetett trópusi betegségekről, felrobbant útitársakról és arról, milyen érzés, ha valakinek már életében megírják a nekrológját. (26–27. oldal)

Tájszeretet
Nyolcvan éve, 1935. május 9-én született Bertha Bulcsu. D. Nagy Imre írása. (28. oldal)