Magyarok mentették meg a puccstól Kohlt

Kivételes kiváltsággal büszkélkedhet a német történész és újságíró Heribert Schwan.

– Ennek ellenére a kereszténydemokraták prominens csoportja, élén a főtitkár Heiner Geisslerrel 1989 őszén, a Brémában rendezett pártkongresszuson kísérletet tett az elnök megbuktatására. Ám végül a gondosan előkészített puccs bukott meg, méghozzá Budapestről érkezett hatásos támogatással.
– Valóban a magyarok mentették meg Kohlt. A Németh Miklós vezette kormány úgy döntött, hogy megnyitja az ország nyugati határát a keletnémet menekültek előtt. E lépésről értesítették Bonnt is. A kancellári hivatalba érkezett hír hallatán Helmut Kohl gyors diplomáciai húzásra szánta el magát, megkérte Némethet, a bejelentést időzítsék úgy, hogy az röviddel a CDU-kongresszust bevezető sajtótájékoztató előtt érje el a nemzetközi hírügynökségeket. Budapest eleget tett a kérésnek, és Kohl ennek az örvendetes hírnek a bejelentésével lépett az újságírók elé: Horn Gyula külügyminiszter röviddel ezelőtt közölte a határnyitást. A történelmi jelentőségű közlemény, amit Kohl saját politikájának a sikereként tálalt, megsemmisítette a puccsra készülő funkcionáriusok tervét. Magyar segítséggel őrizte meg tehát a hatalmát a pártelnök, aki ezután mindig kifejezésre juttatta háláját, nem is annyira Németh Miklósnak, hanem külügyminiszterének, a későbbi miniszterelnöknek, aki egy hihetetlenül kényes politikai helyzetből segítette ki őt.

– Kohlt nem érdekelte Horn Gyula múltja a kommunista nómenklatúrában, és az 1956-os forradalom leverését követő bosszúhadjáratban játszott dicstelen szerepe?
– Kohl a saját hatalma szolgálatában nem tett különbséget jó vagy rossz kommunista között. Ideológiai meggondolások távol álltak tőle, ezektől teljesen függetlenül hozta meg döntéseit. Itt szeretném megjegyezni, hogy a német egyesítés kancellárja mindenekelőtt külpolitikus volt, sokkal szívesebben foglalkozott külpolitikai feladatokkal, mint a belpolitikával. A gazdaság- vagy a szociálpolitikát ráhagyta másokra. Érdeklődésének középpontjában az Európa-politika állt, a nemzetközi kapcsolatok. Erre utaltak jó személyes kontaktusai Gorbacsovval, Mitterrand-nal, Clintonnal. Az e téren felmutatott intellektusát és jövőbelátását nagyra kell értékelni. Különleges megérzéssel viseltetett a várható külpolitikai fejlemények iránt. Művészi alakításnak mondható az a sikere, hogy Németország az újraegyesítés után is tagja maradt a NATO-nak; vagy az a taktikája, hogy a kis európai nemzetekkel – Luxemburggal, Hollandiával – is úgy bánt, mintha nagyhatalmak lettek volna.

– Első belpolitikai csalódására 1998 őszén került sor, amikor a CDU elvesztette a parlamenti választást, a szociáldemokrata Gerhard Schröder került a kancellári székbe. Hajlandó volt Kohl magyarázattal szolgálni e vereségre?
– Az előrejelzések alapján már a tavasz során tudta, hogy azt a választást nem lehet megnyerni. Utódot keresett, és választása Wolfgang Schäublére esett, akit azonban a liberális FDP nem támogatott, arra hivatkozva, hogy egy tolószékbe kényszerült politikus nem lehet kancellár. Kohl sejtette, hogy neki magának nem lesz esélye, ebben a meggyőződésében a felesége is megerősítette. Hetvenhat évesen egy tizennégy esztendővel fiatalabb, dinamikus SPD-jelölttel állt szemben. Kohl dicséretére vált, hogy ennek ellenére bátran vállalta az újabb megméretést, holott tudta, a választópolgárok nagy részének szemében agg veteránnak számított.

– Az utóbbi idők euróválsága során több hajdani kortársa úgy vélekedett, hogy Kohl tisztában volt ugyan a közös pénznem bevezetésében rejlő kockázatokkal, de ezeken egyszerűen átnézett.
– A pénzügyi szakértők túlnyomó többsége, számtalan ismert bankár, így a nemzeti bank igazgatója is figyelmeztette a nehézségekre, tekintettel a tagországok különböző gazdasági helyzetére, kiegyensúlyozatlan teljesítőképességére. Kohl számára azonban az euró bevezetése nem gazdasági, hanem kizárólag Európa-politikai kérdés volt. Meggyőződéssel bízott benne és vallotta, hogy az euró összekapcsolja az unió államait. Hitt abban, hogy keresztül kell vinnie a bevezetését. Holott tudta, ha népszavazásra bocsátja a témát, akkor a német polgárok soha nem mondtak volna le a bevált márkáról.

– A Kohl-biográfiákkal párhuzamosan jelent meg a kancellár feleségéről írt könyve Az asszony a kancellár oldalán – Hannelore Kohl élete és szenvedései (Die Frau an seiner Seite – Leben und Leiden der Hannelore Kohl) címmel. Az alcím elsődlegesen a kancellár feleségének a betegségére és végül öngyilkosságára utal?
– Nagyon nehéz élete volt. Nagy töprengések nyomán, tíz esztendővel a halála után írtam meg a könyvet. Hosszú sétákat tettünk együtt, meglepetésemre olyan bizalmas dolgokat mondott el, hogy feltettem magamnak a kérdést, miért közli mindezt velem? A hallottak alapján meggyőződéssel állítom, hogy állítólagos betegsége, a fényallergia nem felelt meg a valóságnak. Hannelore Kohlt mély depresszió kínozta és befolyásolta. Apja és anyja meggyőződéses híve volt a nemzetiszocialista rendszernek. Tizennégy évesen a Vörös Hadsereg elől menekült, amikor orosz katonák megerőszakolták. Kohlhoz fűződő viszonya igen bonyolult volt, mert férje politikai karrierje korán kezdődött, és annak alakulásából őt szinte teljesen kizárták, csak a gyereknevelés, a háztartás feladata jutott számára. Végül nagyon megviselte a CDU pártadománybotránya, hogy Kohl mereven visszautasította a milliós összegeket átadó adományozók megnevezését. Problémáit azonban nem volt hajlandó senkivel sem megosztani, pszichiátereket nem engedett maga mellé; tragédiáját nem lehetett megakadályozni.

– Az említett pártadomány, a CDU-nak juttatott úgynevezett feketepénz botránya vezetett azután oda, hogy a kereszténydemokraták szakítottak az egyesítés kancellárjával. Az időközben főtitkári tisztséghez jutott Angela Merkel két nappal 1999 karácsonya előtt cikket írt a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak. Ebben felszólította a párt tagjait, hogy távolodjanak el Kohltól, mert magát a jog és törvény előírásai fölé helyezte, és ezzel komoly károkat okozott a CDU-nak. A konzervatívokat 25 esztendőn keresztül irányító elnök ellen ilyen támadásra még soha senki nem vállalkozott. A Merkel-puccsként emlegetett fordulat azóta is árnyékot vet a kancellár asszony és Helmut Kohl viszonyára?
– Valótlan minden olyan állítás, hogy az idő múltával békés viszony alakult volna ki közöttük. Merkel ugyan meglátogatta tolószékben ülő elődjét, de ez nem változtat a tényen, hogy Kohl továbbra is mélyen sértve érzi magát, nem képes felejteni, és soha nem lesz hajlandó arra, hogy elismerje Merkel munkáját. Ha ő valakit nem szeret, akkor érzelme gyűlöletbe torkollik, és ezen változtatni nem lehet.

– Az ön viszonya is megromlott Helmut Kohllal, már csak ügyvédeken keresztül kommunikálnak, a rögzített beszélgetések hangszalagjait – bírósági döntésre – vissza kellett adnia a volt kancellárnak, legutóbbi könyvének, a Hagyaték – Kohl-jegyzőkönyvek címűnek több részletét a kiadó kénytelen volt utólag törölni. Hajlandó lenne mindezek ellenére még egyszer vállalni az életrajzíró szerepét?
– Tíz év munkájára visszatekintve továbbra is elragadó az a lehetőség, hogy betekintést nyerhettem egy vezető személyiség politikai tevékenységébe, olyan iratokba, amelyek visszatükrözik az államok, a nemzetközi politika ügyvitelének részleteit, például hogy hogyan zajlottak le a Gorbacsovval, Jelcinnel, Németh Miklóssal, Horn Gyulával folytatott tárgyalások. Egy történész és újságíró számára ez igazi nagy élmény. Újra vállalnám a Helmut Kohl közvetlen közelében eltöltött tíz évet.