Állunk a sorban a pénztárnál, mögöttem egy kisfiú az anyjával. A gyerek fittyet hányva az unalmas várakozás íratlan szabályaira felszabadultan izeg-mozog, nekiiramodik, visszafordul, magasról tesz a felnőttek karót nyelt világára. Ebbe az idillbe villámcsapásként hasít bele egy pofon. Az anya fojtott indulattal ragadja grabancon a kisfiút és szégyenkezve a feltűnés miatt magához rántja. Viselkedjél már normálisan, sziszegi, majd káromkodik egy tisztességeset. Fizetek, kilépek a boltból, de még látom, ahogy a gyerek üres tekintettel áll a sorban, éppúgy, ahogy a felnőttek körülötte.
A jelenet hamar kiment a fejemből, de szombat este újra az eszembe jutott. Éppen elindult a TV2-n a Kismenők című tehetséggondozó műsor, amiben különlegesnek vélt gyermekek produkálják magukat a felnőttek legnagyobb gyönyörűségére. Szinte láttam magam előtt, ahogy a közértbeli anyuka megbabonázva nézi az adást, majd az első reklámblokk alatt odaveti a fiának: látod, így viselkednek a rendes gyerekek. Közben arra gondol, „miért nem tudsz te is ilyen lenni?” Showműsort mindenből lehet csinálni, már meztelen embereket is egymásra uszítanak, csak emelkedjen a nézettség. Gyerekkel pedig talán még a pucér nőknél is hatékonyabban el lehet adni egy produkciót. Erre bazírozva hozták be hazánkba a gyerek-tehetségkutatókat, amelyeknek legújabb változata a Kismenők. A műsor lényege, hogy a kicsik (hattól tizenegynéhány éves korig) előadják különleges produkcióikat, amellyel kilógnak társaik, vagyis a nagy átlag közül. Hiszen ők tudnak ilyet, és ezzel, ahogy a cím is sugallja, menők lesznek. Kicsik, de menők. A szakmai és a közönségből verbuvált civil zsűri pedig majd ítél, ki is a legmenőbb.
De mitől olyan különlegesek ezek az előadások? Attól, hogy olyan felnőttesek. Egy kisfiú, aki hard rockot játszik a gitáron, egy kislány, aki bámulatosan hajlékonyan hajtogatja bele magát a legvalószínűtlenebb pózokba, egy kerekesszékes kisfiú, aki mesét mond, egy újabb gitáros kislány és így tovább. A lényeg, hogy minden versenyző a felnőtt világ szabályai szerint mérhetetlenül cuki. Megzabálom – mondta volt erre egy távoli rokonom, miközben a csontos ujjai közé csippentette az arcbőröm. Csak azért, mert ügyesen csináltam valamit. Persze nem olyan ügyesen, mint a nagyok, de majdnem. És ez a majdnem a fontos. Ennek lehet örülni.
Csakhogy ez nem sokban különbözik a gyerekszépségversenyek világától. Ahol a felnőttek a saját álmaikat álmodják a pöttöm szépségekbe, elszakítva őket mindentől, ami szép a gyermekkorban. A Kismenők is a nagyok szabályai szerint játszik. És ebből a szempontból a műsor ugyanolyan, mint a pofon a közértben: azt várja el, hogy a gyermek legyen olyan, mint egy felnőtt, egy kicsike felnőtt.
De vajon nem jobb-e, ha meghagyjuk a gyerekeket gyereknek, és büszke szülőként nem a tévé nyilvánossága előtt akarunk belőle menő figurát faragni? Ha nem kényszerítjük rájuk egy kifacsart világ szabályait, hanem hagyjuk, hogy maguktól tanulják meg és illessék kritikával azokat, felnőttként talán már meg sem fordul majd a fejükben, hogy jó ötlet gyermekekből tévés látványosságot csinálni.
