– Rónai Egont a múlt hétfői Csattban meglepte, milyen komoly fideszes múltja van Hont Andrásnak. Bár az ő helyzete speciális, az átjárás a két szakma között, újságírás és politika keveredése egyébként is jellemző Magyarországon. Önök gondolkoztak már politikai pályán?
Mészáros Antónia: – Gyakran eszükbe jut némelyeknek, hogy megkérdezzék, hajlandó lennék-e rá, de öt másodpercnél több még sosem kellett hozzá, hogy elvessem az ötletet.
Rónai Egon: – Én magam is kiválóan tudok hárítani. Három-négy éve merült fel egy párt részéről, mennyire jó ötlet lenne, ha ott lennék. Lehet, hogy nekik jó, de hogy nekem rossz, az egész biztos.
– Miért lenne rossz?
R. E.: – Az egy másik világ. Más a politikáról beszélgetni, erről kérdezni, és más ezt művelni.
– Úgy érezné, nem mondhatja szabadon, amit gondol?
R. E.: – Ezt biztos érezném, látva, mennyire szoktak szabadon fogalmazni a különféle pártok képviselői. És azt is gondolnám: nem biztos, hogy van olyan párt, amelynek a programjával teljesen egyet tudnék érteni.
– Újságíróként nagyon eltérő volt az indulásuk. Rónai Egon sportújságíróként dolgozott, Mészáros Antónia haditudósítóként Irakban. A sportszeretet, a külpolitika iránti érdeklődés volt az elsődleges, vagy az írás- és megmutatásvágy?
M. A.: – Nem a harc szeretete inspirált, az biztos. Véletlenek sorozata vitt ebbe az irányba. Az egyetemen kóstoltam bele, amikor elkezdtem diákújságot írni. Mire észbe kaptam, én voltam a főszerkesztő, és felvettek a médiatanszékre is. Hallgatóként írtam néhány újságba, és gyakornokoskodtam a Magyar Televíziónál. Mégsem voltam benne biztos, hogy ezt a pályát akarom választani, inkább elfogadtam egy ösztöndíjat Amerikába. Diploma után Angliába kerültem, elkezdtem munkát keresni, és úgy gondoltam, hogy ha egyszer újságírást tanultam, és ezen a területen van egy kicsi tapasztalatom, akkor ilyesmivel lehetne esélyem. Szerencsére fogalmam sem volt arról, hogy milyen erős a verseny a televíziós állásokért. Jelentkeztem a BBC-hez, és ha nem is azonnal, de végül óriási szerencsém volt, felvettek. Akkor dőlt el ez a történet. Persze nem mindjárt haditudósítással kezdtem, az már évekkel később volt.
R. E.: – Nálam pont fordított minden. Az én apám színész-újságíró volt, és ezt a kettőt kérte, hogy ne csináljam. Lehet, hogy ezért, lehet, nem, de már középiskolás koromban írtam lapokba, tudósítottam a Népsportnak. Aztán jól nem vettek fel magyar–történelem szakra az ELTE-re, mert azt mondtam, újságíró akarok lenni. Jól emlékszem a professzorra, azt mondta: mi itt tanárokat képezünk, újságírókra nincs szükség, azok ingyenélők. Így inkább jelentkeztem a Népsporthoz gyakornoknak. De egy másik út szintén ide vezetett volna, 14 évesen már újságíró akartam lenni.
– Mindketten eljutottak aztán a közmédiához, csak épp más-más időszakában. Volt közmédiásként milyen ma nézni az M1-et? Megvan annak csalódottsága, hogy itt dolgoztam, aztán lám, ez lett belőle?
R. E.: – Azért válaszolnék előbb, mert jóval hamarabb voltam ott, a nyolcvanas évek végén kezdtem a Magyar Rádióban, aztán jött a Magyar Televízió. Az egy nagyon más korszak volt, komoly elődöktől lehetett tanulni a szakmát. Rengeteget hoztam onnan és sokat tanultam akkor a közmédiából. Nem hiszem, hogy a 2006-os közmédia gyökeresen más lett volna.
M. A.: – Londonból, a BBC-ből hívtak haza, kifejezetten műsorvezetőnek. Azt kértem, hogy az első „éles bevetés” előtt eltölthessek néhány hónapot azzal, hogy belerázódom a magyar hírekbe és politikába, így kerültem először egy rövid időre A szólás szabadsága szerkesztőségébe, és csak aztán képernyőre Az Este című műsorban. Négy évig vezettem. De az nagyon más médiakörnyezet volt, mint a mai. A hatalmon lévők, a botrányok főszereplői akkor nem tehették meg, hogy a kínos helyzetekből kihúzzák magukat, mert még volt ereje annak, ha elmondtuk a nézőknek, hogy valakit hiába hívunk, nem akar nyilatkozni. A mai közmédia felől nézve az is említésre méltó, hogy senki nem próbált beleszólni, kitől mit és hogyan kérdezzek. Tényleg zavarba lehetett hozni a „hatalmasságokat”. Angliában azt tanultam, az újságíró dolga nem az, hogy barátokat szerezzen, hanem az, hogy mindenkinek feltegye a releváns és gyakran akár kínos kérdéseket, szóval pontosan ezt is tettem. De ma már az egy másik televízió, elképzelhetetlen lenne, hogy ott dolgozzam. Ha ma netán odakapcsolok, már nem is gondolok arra, hogy volt bármi közöm hozzá.
– Be lehetett ezt tudni a politikai játszma részének, vagy az ember önérzetét azért sértette, hogy a BBC-től jött, most mégis kirúgják, mintha nem lenne elég jó hozzá?
M. A.: – Egyértelmű volt, hogy mi az elvárás. Azt éreztem volna sértőbbnek, ha bárki feltételezte volna, hogy hajlandó lennék megfelelni, beállni abba a sorba. De szerencsére ezt egy percig sem hitték. Még láttam, hallottam, hogy másokat hogyan utasítanak az új főnökök, hogyan jelölik ki, mit szabad, mit nem. De az én kézi vezérlésemmel nem is próbálkoztak, inkább az első adandó alkalommal kirúgtak. Addig pedig, az átmenet rövid időszakában igyekeztek erősen kontrollálni, hogy egyáltalán kivel kerülhetek szembe a képernyőn.
R. E.: – Az még egy szemérmesebb világ volt. Megpróbáltak úgy tenni, mintha megoldanának kérdéseket, ott akartak tartani azért embereket. Amikor 2015-ben megújult az M1, már ezzel sem kísérleteztek, inkább lecseréltek mindenkit.
– Melyik jelzőt utasítanák vissza biztosan a csatorna kapcsán: ellenzéki, kormánykritikus, liberális, baloldali?
R. E.: – A liberális és a baloldali abban a terminológiában, amelyben hagyományosan használjuk, szerintem nem igaz. A demokrata már jobban hangzik, és ez lefedheti a konzervatívokat is. De nem hiszem, hogy ma is érvényes lenne az, amit baloldali és liberális alatt értünk korábban. Más térben mást jelentenek.
M. A.: – Az ellenzékiség is csak annyiban igaz, amennyiben objektív kormánykritikát értünk alatta, nem pedig bármely pártok befolyását. A mi magatartásunk azért értékelődik fel, mert egyre kevesebb fórumon lehet kritizálni a kormányt. Tulajdonképpen szomorú, hogy Magyarországon ez ma csatornaidentitássá válhat – én biztosan nem voltam kevésbé kormánykritikus a 2010 előtti Magyar Televízióban sem. Jobb helyeken ezt egyszerűen úgy hívják, hogy természetes újságírói attitűd. Az angolszász felfogásban magától értetődő ez, arra való a média, hogy őrködjön a demokratikus értékek felett, ellenőrizzen, szembesítsen, és bíráljon, ha kell.
– Az ideológiai jelzők viszont relevánsak lehetnek társadalmi kérdésekben, hiszen az abortuszt vagy mondjuk a melegházasságot valahogy látni is ideológiai kérdés. És az ATV kapcsán aztán rendre felbukkan a mélykonzervatív jelző is, látva mondjuk a 700-as klub adásait. Ha önök dönthetnének róla, futna ez a műsor a csatornán?
R. E.: – Szerencsére nem a mi döntési kompetenciánk ez, műsorstruktúrát csinálni iszonyú nehéz dolog. Nehezen lehetne megkérdőjelezni, hogy az ATV-nek köze van a Hit Gyülekezetéhez, és a gyülekezetnek pedig nyilván az amerikai testvéregyházakhoz. Ilyen módon az a kérdés fel sem merül, a 700-as klubnak vagy a Vidám vasárnapnak van-e itt helye. De hát ez tényleg nem egy párttévé, itt rengetegféle ember dolgozik sokféle elképzelésekkel.
M. A.: – Ez az amerikai műsor egy konkrét műfajt és egy konkrét gyülekezetet képvisel a vallási műsorok kategóriáján belül is. Bevallom, nem szoktam nézni – nyilván megvan a saját közönsége. Azoknak készül, akik erőt merítenek belőle.
R. E.: – Én pedig bevallom, szoktam időnként. Hívő keresztények számára fontos üzeneteket közvetít, egy konzervatív világképű műsor, amely nyilván olyan igényeket szolgál ki, amilyeneket a tulajdonos is.
– A Hit Gyülekezete és a kormány kapcsolata régóta vita tárgya. Úgy tűnik, konszolidálódik a viszony, Németh Sándor pedig már Andy Vajnával és Habony Árpáddal ebédel. Ilyenkor figyelmen kívül hagyhatják ezt a tévé munkatársai?
R. E.: – Van a világon olyan televíziótulajdonos, akinek nem dolga találkozni politikai súllyal bíró politikai szereplőkkel, noch dazu olyanokkal, akik médiatulajdonosok? És ha nem találkozik, azzal vajon a csatornája érdekeit szolgálja? Azon elgondolkoztunk persze, vajon véletlenül a megfelelő pillanatban lépett-e oda Habony Árpád. De ez már valóban nem a mi dolgunk.
M. A.: – Akkor lenne a mi dolgunk, ha annak a találkozónak érezhető lenne bármiféle következménye a napi munkánkban. Nyilván amikor megláttam a képet, először én is elgondolkoztam rajta, hogy mit jelenthet ez a csatornára nézve, érinthet-e engem valamiképp. De se előtte, se utána nem tapasztaltam politikai nyomást. Azóta se várja tőlem senki, hogy ne tegyem fel a megfelelő kérdéseket a kormánypolitikusoknak.
– Tamás Gáspár Miklós kérdezte adásban, hogy mi folyik a tévénél, erre jött a válasz, hogy semmi különös. Ezek szerint most már nem aggódnak a jövőt illetően?
R. E.: – Kellett volna aggódnunk? Persze, az összeesküvés-elméletek, a kamarillapolitikák világában élünk, mindenki elgondolkozik. De eljön a másnap, ugyanúgy bejövünk, és pont annyira nem mondja meg senki, kitől mit kérdezzünk, kit hívhatunk be. A TGM-pillanatban különböző dolgok együttállását lehetett érezni. Kipattant, hogy Bánó András nyugdíjba megy, kiderült, hogy Kálmán Olga felmondott, és az is, hogy megszűnik Antónia műsora. Ezt a hármat sikerült, nem különösebben baráti módon, összegyúrni.
– Mi volt az oka a Szabad szemmel megszűnésének?
M. A.: – Ezt nem tudom pontosan, nem az én döntésem volt. De arról biztosan nem volt szó, hogy elküldenének a csatornától. Talán az lehetett a gond, hogy nehezen működött egymás mellett ez a két szerkesztőség, rendszeresen küzdöttünk egymással ugyanazokért a vendégekért.
– A kormányhirdetésekkel sem kell foglalkozniuk a riportereknek? Előállt az a furcsa helyzet, hogy a Rogán-hivatal védte meg az ezt számonkérő Kovács Zoltán ÉS-főszerkesztőtől a tévét.
R. E.: – Ez az ő háziversenyük, ki kit támad és kit véd. Nekem annyival könnyebb a helyzetem, hogy a kereskedelmi médiában edződtem. A Danubius egyik vezetőjeként számomra természetes volt, hogy ha valaki megjelenik a pénzével, hogy hirdetni akar, akkor ha az nem törvénytelen, persze, hirdessen.
– A menekültellenes hirdetések helyzete sem speciális, főleg, amikor a Hit Gyülekezete ugyanazt mondja, mint a kormány?
R. E.: – De ez a tévén nem látszott meg. Sem a kormány nem mondta meg, mit mondjunk, sem a gyülekezet.
M. A.: – Azoknak az ismert civil szervezeteknek a vezetői, akik a menekültügyben a kormányétól markánsan eltérő álláspontot fogalmaznak meg, rendszeresen kifejthetik a nézeteiket az ATV-ben. Pedig tudjuk, milyen erőteljesen támadják őket a kormánypártok.
R. E.: – Ha lemegy is a szpot, akkor is milyen remek vitákat tudunk ugyanott folytatni egy másik Kovács Zoltánnal, a kormányszóvivővel.
– Korábban bojkottálták a Jobbik politikusait, aztán ez megszűnt, később pedig már a Magánszférában is szerepelt Vona Gábor. A bojkottal egyetértettek?
R. E.: – Nagyon rossz tartással edzett Vona Gábor, tényleg szüksége lenne edzőre. És ahogy nyilatkozta is, tényleg gyenge a hasizma. De amúgy nem nézem szívesen Vona magánéletét, ahogy más politikusét sem. Viszont a nézőket ez igenis érdekelte, így szükség volt rá. És azért tényleg mondtak érdekes dolgokat.
M. A.: – A világon mindenütt jó ideje dilemma, vajon mennyire kell beengedni a média fősodrába a szélsőséges pártokat. Nálunk a tapasztalat azt mutatta, hogy a teljes bojkott nem működik, mindenkit meg kell szólaltatni és meg kell mutatni. Az ember legfeljebb arra törekedhet, hogy világossá tegye, mit is képvisel valójában az adott párt.
R. E.: – Amikor idekerültem, és szembesültem azzal, hogy jobbikosokat nem lehet hívni, ezzel vitatkoztam. Mert úgy láttam, ha elegendő a társadalmi támogatottságuk, hogy parlamentbe kerüljenek, akkor meg kell szólaltatni őket. Aztán jött 2014, lobogtattak egy végzést, és végül ráéreztünk arra: tényleg nem az az út, hogy nem beszélgetünk velük.
– Míg máshová nem, az ATV-be szoktak járni kormánypárti politikusok. Elő szokott fordulni, hogy az egyeztetés során kérik, erről vagy arról inkább most ne beszéljünk majd?
M. A.: – Előfordul, ha nem is rendszeresen; én olyankor többnyire azt mondom, hogy akkor inkább ne is jöjjön be hozzám az illető. De olykor kiderül, hogy a riportalany olyan témától tart, ami valójában nem is igazán fontos, egyáltalán nem kihagyhatatlan, és magamtól eszembe sem jutna szóba hozni. Miközben van egy csomó olyan ügy, amelyről sokkal kínosabb kérdéseket lehet feltenni. Ezekben az esetekben jobb döntés elkészíteni az interjút, mint elutasítani.
R. E.: – Nyilván mondják, hogy jó, ez ügyben bejön, de ne kérdezzük erről meg erről, mert nem az ő területe, kínos ügy, döntés előtt állnak. Megítélés kérdése, épp olyan ügyről van szó, hogy ki lehet-e hagyni, vagy épp nem lehet nem rákérdezni. Akkor kérdezünk, vagy ne jöjjön!
