Ha egy társadalom összeomlik, a polgárai a saját kezükbe veszik az irányítást – hangsúlyozzák a készítők. Vagyis nem meglepő, ha egy polgárháborúban úgy nőnek ki a földből az öntörvényű militáns szervezetek, mint eső után a gyom, és Nógrádi György legyen a talpán, aki megmondja, kik a jófiúk, és ki a rosszak.
Szerencsére a Pokol Szíriában nem áll meg itt. A radikális iszlám szervezet növekedésével párhuzamosan végigkövethetjük egy szíriai család kálváriáját a rendezett, középosztálybeli élettől egy gumicsónakig, amellyel Görögországba próbálnak átkelni. Ezzel a szerkesztéssel a film rámutat, hogy ugyanolyan könnyedén válik normává a lefejezés, mint az, hogy az addigi életünk egy pillanat alatt semmivé lesz.
Félelmetes képsorok peregnek a pusztításról, ám Jungerék nem relativizálnak, az iszlamisták rémtettei mellé gond nélkül illesztik az amerikai hadsereg iraki kegyetlenkedését, amely véleményük szerint nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az emberek nem bíznak többé a Nyugatban. – Aki elvesztette a lábát (egy amerikai támadásban), annak nem lehet elmagyarázni a különbséget jó és rossz erőszak között – mondja egy iraki szemtanú. Ám nemcsak az amerikaiak, de az oroszok felelősségét is felveti a film, hangsúlyozva, azzal, hogy Vlagyimir Putyin Aszad elnök oldalán szállt be a küzdelembe, további százezrek életét veszélyezteti. Sőt a konfliktus előbb-utóbb mindenkit elér majd: Szíria kis terület, de ha a krízis nem oldódik meg, a világon minden ember szenvedni fog – hallhatjuk a film apokaliptikus jóslatát.
Az utolsó szó azonban a felelősségé és a szembenézésé. – Mindannyian emberek vagyunk, és a határok nem számítanak majd, ha egymás után meghalunk, a társadalmak pedig összeomlanak – mondják az alkotók, miközben a menekültcsaládot látjuk a kis lélekvesztőn két távoli part között.
A dokumentumfilm ismétlését szombat este láthatják a NatGeón.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!