Olyan ez, mint egy kocsmai verekedés, amelybe mindenki beszáll, és székeket kezd el hajigálni a másikra – foglalja össze a Pokol Szíriában: élet az Iszlám Állam árnyékában című dokumentumfilm a szíriai polgárháborút és annak következményeit.
A National Geographic csatornán vasárnap este vetített alkotás egyszerű, ám annál hatásosabb magyarázatokat ad a közel-keleti helyzetre és a radikális iszlám térnyerésére. Testközelbe próbálja hozni a világméretűvé duzzadt konfliktust, megfosztva a szenvedést és a kegyetlenséget mindenfajta ideológiai máztól. A felfoghatatlan pusztítást emberi arcokhoz és egyszerű, hétköznapi szituációkhoz köti, így rémisztően átélhetővé teszi mindazt, ami jelenleg Szíriában zajlik.
Az első gondolatunk persze a kétkedés, hiszen a NatGeo műsoraiban még egy pocok és egy giliszta küzdelmét is az apokalipszis előszobájaként mutatják be, jogosan tarthatunk attól, miként ábrázolják majd az Iszlám Állam borzalmait. Igaz, az alkotók, az Emmy-díjas Nick Quested angol filmes és Sebastian Junger amerikai újságíró, az Oscar-díjra jelölt Restrepo című háborús dokumentumfilm rendezője garancia lehetett rá, hogy a hatásvadászat és az objektív újságírás tengelyén az utóbbi felé mozdul majd a Pokol Szíriában. És bár mindvégig érezhető a szándék, hogy az akciófilmeken edződött, az erőszakot rutinosan fogyasztó néző ingerküszöbét elérje, a film a vérengzés megjelenítését nem öncélúan, sokkal inkább a mondanivalója alátámasztásaként alkalmazza.
Az Iszlám Államnak megágyazó szíriai polgárháború története több szinten, a kisemberek tehetetlenségétől és szenvedésétől a nagyhatalmak politikai játszmájáig jelenik meg. A film a Bassár el-Aszad szíriai elnök elleni küzdelem gyökeréig, az arab tavasz nyomán induló apró ellenállásokig megy vissza. Jungerék értelmezése szerint a négyszázezer ember életét kioltó öldöklés falakra fújt jelszavakkal kezdődött, amelyekre az elnök szélsőséges erőszakkal válaszolt. A sokkoló válaszlépések következtében az erőszak hamar eszkalálódott, a tömeg előbb csak a gyermekeik kiszabadítását követelte, néhány hét múlva viszont már az elnök fejét.
Ha egy társadalom összeomlik, a polgárai a saját kezükbe veszik az irányítást – hangsúlyozzák a készítők. Vagyis nem meglepő, ha egy polgárháborúban úgy nőnek ki a földből az öntörvényű militáns szervezetek, mint eső után a gyom, és Nógrádi György legyen a talpán, aki megmondja, kik a jófiúk, és ki a rosszak.
Szerencsére a Pokol Szíriában nem áll meg itt. A radikális iszlám szervezet növekedésével párhuzamosan végigkövethetjük egy szíriai család kálváriáját a rendezett, középosztálybeli élettől egy gumicsónakig, amellyel Görögországba próbálnak átkelni. Ezzel a szerkesztéssel a film rámutat, hogy ugyanolyan könnyedén válik normává a lefejezés, mint az, hogy az addigi életünk egy pillanat alatt semmivé lesz.
Félelmetes képsorok peregnek a pusztításról, ám Jungerék nem relativizálnak, az iszlamisták rémtettei mellé gond nélkül illesztik az amerikai hadsereg iraki kegyetlenkedését, amely véleményük szerint nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az emberek nem bíznak többé a Nyugatban. – Aki elvesztette a lábát (egy amerikai támadásban), annak nem lehet elmagyarázni a különbséget jó és rossz erőszak között – mondja egy iraki szemtanú. Ám nemcsak az amerikaiak, de az oroszok felelősségét is felveti a film, hangsúlyozva, azzal, hogy Vlagyimir Putyin Aszad elnök oldalán szállt be a küzdelembe, további százezrek életét veszélyezteti. Sőt a konfliktus előbb-utóbb mindenkit elér majd: Szíria kis terület, de ha a krízis nem oldódik meg, a világon minden ember szenvedni fog – hallhatjuk a film apokaliptikus jóslatát.
Az utolsó szó azonban a felelősségé és a szembenézésé. – Mindannyian emberek vagyunk, és a határok nem számítanak majd, ha egymás után meghalunk, a társadalmak pedig összeomlanak – mondják az alkotók, miközben a menekültcsaládot látjuk a kis lélekvesztőn két távoli part között.
A dokumentumfilm ismétlését szombat este láthatják a NatGeón.
