Augusztus 20.: melldöngetésből még nem lesz ünnep

Színes és felemelő műsort ígért a közmédia az ország születésnapjára, helyette valami egészen mást kaptunk.

Isten éltesse, Magyarország! – köszöntötte augusztus 20-át a közmédia. Bájosan modoros magázásuk kissé elbizonytalanított, mert ugyan miért ne tegezhetném a hazámat? Büszke közleményük sem enyhítette zavaromat: az ország születésnapján színes, felemelő és tartalmas programokkal jelentkeznek a Kárpát-medence teljes területéről. Semmi baj nincs az érdektelen és unalmas műsorokkal sem, hiszen úgysem számít, hiába az ünnep, ha a kereskedelmi tévék Adam Sandlert állítják csatasorba, nincs az a Szent István, aki miatt a nézők átkapcsolnának a közmédiára. Ha pedig így van – és ezt a lapos műsorral a közmédia be is ismeri –, felesleges az önfényezés. A legtöbb, amit elérnek vele, hogy az ember egy-másfél óra után úgy mered maga elé, mint Tatár Csilla, a reggeli műsor háziasszonya egy kínos bűvésztrükk elszenvedőjeként: hiszi is, nem is, ami történik vele.

Mert veszélyes dolog, amikor valaki mást mond, mint ahogy viselkedik. A belső ellentmondás a pszichológusok szerint kóros elmeállapothoz vezető feszültséget kelt a közönségben. Nem kellett sok az ünnepi műsorból, hogy úgy érezzem, bennem is megbomlott valami. Mintha hirtelen két nézővé váltam volna. Az egyik szinte gyermeki örömmel várta a színes és felemelő műsorokat, szemében csillagok gyúltak, haja lobogott a szélben, őszinte lelkesedésére a nap is kisütött. A másik zavartan ült arrébb, feje felett, mint a rajzfilmekben, fekete fellegek gyűltek, ráncolt homlokát eső áztatta.

Akárcsak Áder Jánosét, aki a Kossuth téren köszöntötte az eskütételre összegyűlt leendő tiszteket. – A múlt csak annak segít, aki képes tanulni belőle – mondta, majd László király példáját idézte, aki István szentté avatására kiengedte börtönéből ádáz ellenfelét, Salamont. Erre a csillagszemű néző összecsapta a tenyerét, milyen igaz és milyen szent, de a sötét felleg egyből belerondított az örömbe: László és Salamon is Vazul leszármazottai, akik véres testvérháborúkat követően küzdöttek meg a trónért. A Duna televízió bemondója azonban gyorsan belefojtotta a szót. A műsorvezető nőket fedezett fel a menetoszlopban, fel is tette az adekvát kérdést a mellette ülő szakértőnek: a kiképzési feladatokban mindenki részt vett, csak mert hölgyeket is látni a katonák között? Csillagszemű önmagam ekkor átkapcsolt a Debreceni virágkarneválra, de azt még sikerült elcsípnie az elnöki beszédből, hogy a migrációs válság miatt a legfontosabb a határvédelem, hogy megvédjük hazánkat, amelyet határtalanul szeretünk.

Borús felem fel is sóhajtott: bárcsak olyan bravúrosan tudnék fogalmazni, mint Áder János beszédírója, hogy egyszerre védjem és áruljam el a hazámat. De hol van időm ezen elmélkedni, amikor már jönnek is a virágokból épített gördülő szobrok a Duna Worldön. Mamutok, Süsü, Kisvakond. – Szívemnek oly kedves emlékek – mondta a csillagszemű. De a zord csak nem tágított, színek és formák a monoszkópon is vannak, hiába a virágköltemények, ha a közvetítés olyan, mintha a kilencvenes évek szappanoperáiba csöppentünk volna hirtelen. A kéretlen időutazáson a két műsorvezető, Tatár Csilla és Takács Bence sem tudott segíteni. Előbbi arckifejezésével néha jelezte ugyan, bárhol szívesebben lenne, mint a virágkarneválon.

Gyermekien naiv felem segítségére a távirányító sietett, kezdődik a légi és vízi parádé. Kölyökként felsikoltottam, ahányszor egy repülő áthúzott a hidak felett. Ma csak álltam értetlenül, három vadászgép és öt helikopter. Nesze neked, parádé. Ráadásul Simicskó István honvédelmi miniszter a hadsereg fejlesztéséről beszélt a Kossuth téren, a Duna tévé jóvoltából azonban megtudtam, hogy a parádé egyetlen látványos elemét, a hátborzongatóan cikázó, füstöt okádó helikoptert egy mezőgazdasági pilóta vezette, aki minden téren lepipálja a katonákat. – Vajon miért alázza a közmédia tendenciózusan a hadsereget? – kérdezte volna a borús felem, de a másik védelmébe vette a műsort: ha kell, a mezőgazdászok is a haza védelmére sietnek, az ejtőernyősök ugrását pedig az időjárás miatt fújták le.

Való igaz, esett az eső. Lelkes felem azonban már nem törődött az időjárással, ünnepelt, amikor Erdő Péter bíboros és Vásáry Tamás zongoraművész átvették a Szent István-rendet. Ám a morcos értetlenül kérdezte: „Vajon miért rángatja az operatőr a kamerát, mintha rengene a Sándor-palota, nincs ott egy állvány valahol?” – Mi szükség az ostoba kötekedésre? – kérdezte a csillagszemű, amikor minden olyan szépen alakul, nemsokára operettdallamok csendülnek fel a Várban, aztán jön a tűzijáték, késő este meg A Hídember. A közmédia igazán kitett magáért az államalapítás ünnepén. De nekem ugyan mondhatta. Tudtam jól, az a kötelességük, hogy méltó módon emlékezzenek a hazára, amikor kell. Modoros melldöngetésből azonban még nem lesz tiszteletadás, csak kínos önellentmondás. Lekapcsoltam a tévét, a két felem zavartan pislogott a másikra. Ki tudja, visszatalálnak-e egymáshoz.