Üvöltve tanít és népnevel a dokureality

Nem feltétlenül haszontalan tévés műfaj. A műsorok olyan problémákra fókuszálnak, amelyek visszafordíthatók.

Valószínűleg a sorozatok ötlete is annak tudatosításából, fakad, hogy az ilyen, sokak számára eleminek tűnő dolgokkal rengetegen nincsenek tisztában. Azt nehéz lenne ráfogni a dokureality-szériákra, hogy valami lényeges kérdésben helytelen irányba próbálnák befolyásolni a nézőket. Az viszont idegesítő (kérdés, mennyire helyi) sajátosság, hogy a dramaturgia elengedhetetlen kelléke az ordítozás, a viták kötelező veszekedéssé fajulása. Hiszen ha minden egyes epizódban ezt látja az ember, az a képe alakulhat ki, hogy ez általános, minden helyzetben és mindenki számára elfogadott velejárója a konfliktuskezelésnek. Viszont tény, hogy a szereplők később majdnem mindig leülnek higgadtan megbeszélni a kérdéseket, ez általában hepiendhez vezet, ami szintén nem rossz üzenet.

Egyetlen visszatérő motívum van (mindkét csatornán, de főleg az RTL-en futó két szériában jön elő gyakran), ami dramaturgiai szempontból talán hasznos, helyes megoldásnak beállítani ugyanakkor talán mégsem kellene: ez pedig az egymás utáni leselkedés. Sokszor az old meg rejtélyeket, az viszi előre a történetet, hogy a szereplők együtt vagy mások segítségével, gyalogszerrel vagy autóval kerekednek föl, és kémkednek az után a családtag vagy barát után, aki szerintük titkol előlük valamit. Olyan figyelmeztetéssel viszont nem találkozunk, hogy kétszer is meg kellene gondolni, mielőtt a gyakorlatban ilyesmivel próbálkozunk, mert a rideg valóságban könnyen előfordul, hogy nem izgalmas leleplezéssel végződik a kémkedés, hanem mondjuk lebukással és bizalomvesztéssel, ami még inkább megmérgezi az amúgy is gyengélkedő kapcsolatot.

De mindez lényegtelen apróság, sőt semmi ahhoz képest, amit tőlünk keletre produkálnak a dokureality műfajban. Az Origo Zrt. érdekeltségébe tartozó LifeNetwork életmódcsatornán például bárki belefuthat Magyarországon is a Rejtélyes történetek című műalkotásba, ahol hajmeresztő kísértettörténeteket, boszorkányságot, varázslást és sok más ezoterikus blablát dolgoznak föl ezzel a módszerrel úgy, mintha ezek a valóságban is megestek volna. Hogy tökéletes legyen az illúzió, itt is megszólalnak „szakértők”, kárpátaljai javasasszonytól a hivatásos boszorkányig, teljesen komolyan elemezve a humbugot. Így Ludmila, Katja vagy Okszana, ha kellőképp hiszékeny és tájékozatlan, a tévé elől fölkecmeregve meg lehet győződve arról, hogy a problémáit mondjuk egy átok okozza, a szakértő pedig, akivel a dolgok jobbra fordítása érdekében konzultálnia kell, nyilván nem az orvos, a pszichológus vagy a szociális munkás, hanem egy javasasszony lesz – aki amellett, hogy nem segít, nyilván nem lesz olcsó. A sorozat ukrán egyébként, de eredetijét Oroszországban gyártják. Ha választani kell az éjszakai titkos temetői szertartás meg a férjünk vagy feleségünk utáni kémkedés között, még mindig a magyar sorozat módszere okoz kevesebb kárt.