Marabu eredetileg képregényrajzoló szeretett volna lenni, mindamellett, hogy könyvtár szakon végezett, de amikor a rendszerváltáskor felrobbant a sajtó, igény volt a közéleti karikatúrákra, és ő azokban ragadt benne. – A képregény aztán a Dodó sorozattal csak játék maradt, s ha megszűnt egy lap, az sem volt tragédia, hiszen jött helyette egy másik. Aztán ez megváltozott, fogyni kezdtek a nyomtatott lapok, egyre nehezebb lett. 2000 után pedig ez a tendencia folytatódott, s tart most is – jutott el máig rövid elemzésében.
És hogy milyen napjainkban a szakma, arról úgy vélekedett, hogy „a karikatúra igazságtalan, mert túloz, de nem lehet hamis”. – És én nagyon óvatos és udvarias is vagyok, kiváltképp azért, mert az internet világában sok hírről kiderül, hogy nem igaz. Az internet egyébként is csúszós terep: nem is olyan régen csináltam egy mémet, amit aztán megosztottam a Facebookon, és meglepett, hogy amikor dolgozom a rajzaimmal, beleteszem az ötletet, a szellemességet, a szikrát, az nem hat annyira. De ez a vacak mém azonnal hatott, viszont nagyon megijesztett, ahogy a kommentekben elindult a gyűlöletáradat arra a politikusra, akiről ezt a mémet csináltam. A poén ült, de amit elindított, azt nem szeretném újra átélni – mondta, s ráerősített arra, hogy a magyar karikatúra stílusa sohasem volt otromba.
Marabu szerint a karikatúra mindig kritika. – Megkeressük a hibákat, és felmutatjuk, hogy ezt kell kijavítani. A karikatúra mindenkinek, a kormánynak és az ellenzéknek is az ellenzéke. Azt pedig, hogy ki a kormánypárti karikaturista, és ki nem, az alapján lehet eldönteni, hogy kiről nem rajzol az illető. Mostanában, ahogy körülnézek az országban, úgy látom, hogy politikusaink még hosszú, sajnos nagyon hosszú időre el fognak látni témákkal.
