Az év első napjaiban a dolgok természetéből adódóan nem rázták meg jelentős mozgások az eseményhorizontot, már ami a rock and rollt illeti. Konfettik az üres táncparketten, talán ez így gyorsan vizualizálható. David Bowie halálának első és születésének hetvenedik évfordulója és egy kis vitatkozás, hogy akkor a Blackstar most tudatos búcsú volt-e vagy inkább nem, tehát a felszín kapargatása. Plusz egy posztumusz kislemez digitális formátumban és egy dokumentumfilm, amelyet a BBC ingyenessé tett az Egyesült Királyságban, nálunk meg nyilván leugrik majd valahogy a netről.
A XX–XXI. század talán legjelentősebb art pop ikonjának hangja hasított hát bele a fagyba, bőséges helyet biztosítva azoknak a művészeknek is, akik valami miatt úgy gondolták, hogy az előző esztendő vége felé húznak bele, és jelölik ki magukat újra a térképen. Vegyük például a Rolling Stones Blue and Lonesome (Universal, 2016) című lemezét, amelynek tulajdonképpen semmiféle előjele nem volt, annak pedig, hogy mit művelnek rajta, végképp nem. Új keletű, de alighanem majd kővé váló legenda szerint a zenekar máig tisztázatlan okokból elszánta magát egy próbára, ahol Keith Richards azt a napirend előtti javaslatot tette az egybegyűlteknek, hogy mint a régi szép időkben, melegítsenek be egy jófajta blueszal, ha már a hangulatfokozók nagy részéről ilyen ügyesen lejöttek. A pillanat ekkor történelmivé nemesedett, a kígyó saját farkába harapott, a kör bezárult, meg ilyenek. Történt mindez Kubában, a vezér halálának évében, és még csak el sem csúsztak, mint Fidel Castro a kultúra napján, mivel két nap alatt rögzítettek tizenkét dalt. Bluesokat, mint pályájuk kezdetén, amikor saját számok híján, ám érdeklődési területüknek megfelelően azokat nyomták, feketén-fehéren. Az eredmény mellbevágó, mint amikor Zidane lefejelte Materazzit. A Stones nagyjából az idő tájt készített utoljára sorlemezt (A Bigger Bang), a kék nyelv korszaka (jól el is szórakoztak most a borítótól a klipekig a blue-val mint kékkel, szomorúval és blueszal) majd tizenkét év után kapott egy világos árnyalatot, és adott egy jelzést: hölgyeim és uraim, íme a Rolling Stones, innen indultunk, ide érkeztünk. Ami közben történt, az meg gyönyörű volt. Szól a Chicago blues, hasít a herfli, és mi újra nevetünk, aztán a végén leesik a tantusz, te jó ég, ez már megint egy bitang jó Stones-lemez. Amit nyugodtan értékelhetünk egyáltalán nem meglepő meglepetésként.
Miként Németh Róbert első szólólemezét, a Nincsen mozgás az eseményhorizonton (Gold Record, 2016) címűt is. Előjelek nem nagyon voltak, az élet egyszerűnek tűnt, a „Némethrobi” a Heaven Street Seven és a Pegazusok Nem Léteznek elnevezésű zenekarok basszusgitárosa, valamint kiváló zenei újságíró, aztán jó napot. Hogy közben zeneszerző és dalszövegíró is, azt eléggé gondosan titkolta. Alighanem még önmaga előtt is. Az viszont érezhető, hogy nem volt itten semmi belső nyomás, nyomasztó és egyben ellenállhatatlan vágy az önkifejezés e viszonylag veszélyes válfajának kényszeres gyakorlására, vagy más, inkább a pszichiátria, mint a rock and roll tárgykörébe tartozó késztetés, ezek a dalok egyszerűen jöttek. És az idejük is most jött. És ez a legjobb, ami történhetett velük, hogy egy borzalmas udvarlási formulát is bevessek. A hetvenes évek olasz politikai krimijeit idézően hosszú című hanghordozó puritán, minimalista borítója egy érző szívű fickót borít és takar, aki a kisfia egyetlen bonmot-jából kiindulva azon tököl, hogy miként is készülhetett ez a bolygó, és meg sem áll egy komplett lemezig, ugyanakkor született egy új hangulatregisztrálónk is. Ezek a szövegek nincsenek túlírva, ugyanakkor ha a szerző azt mondja, hogy egyes metró, akkor érezni a huzatot. Új szenzibilitás, ez jut még eszembe. Ilyen persze már volt, aztán elmúlt, és hiányzott. A Nincsen mozgásban van egy nagy adag tisztelet például a Velvet Underground vagy a Balaton és Trabant zenekar(ok) munkássága iránt, ami egy Víg Mihály-szerzemény (Ott torony volt) feldolgozásával közhírré is tétetik, és ez jót tesz az anyagnak, de természetesen nem áll itt meg. Ízeiben és hangulatában abszolút mai, legfeljebb ez az attitűd kissé elfelejtődött a nagy csörömpölésben és a legfrissebb trendek utáni hajtóvadászatban. Csilingelés és nyugi egyszerre a zűrzavarban.
Na persze a zúzásnak is megvan a maga bája, és ideje az üvöltésnek és a fogak csikorgatásának. Túl a törzshöz tartozás egyszerű, ám intenzív élményén, terápiás célzattal sem utolsó, amikor már minden kötél szakadni látszik, inkább takarodjon kifelé, mintsem odabent romboljon, ajánlott segédeszköz: Metallica – Hardwired To Self-destruct (Universal, 2016). Mert a lényeg az, hogy olyan legyen, mint a szex a népi kultúrában, csináld, csináld, jól csináld. És a Metallica most talán jobban csinálja, mint bármikor, műfajelemek kimaxolva, a lemez kezdése meg egyszerűen adrenalin a szívbe. Aztán még, tekintve hogy súlyosító körülményként dupla lemezről van szó, vagy nyolcvan percig dörögnek az ágyúk. Belegondolni is rémes, mi lett volna itt, ha Kirk Hammett nem veszíti el a telefonját, benne vagy kétszázötven felhasználásra váró riffel. A Metallica, amelynek elévülhetetlen érdemei vannak a heavy metal szalonképessé válásában (hogy ez jó-e vagy rossz, azt mindenki döntse el habitusa szerint), nyolc éve nem készített lemezt. Az pedig egészen valószínűnek tűnik, hogy a korszakjelző fekete album óta ilyen jót sem. Pedig az nem tegnap volt. Mintha a balladai homályból újra előbukkant volna az őrület szent tüze, egyszerűbben visszatért volna valami a kezdetek frissességéből. Cserébe alighanem most el kell tekintenünk az együtt dudorászós slágerektől, de a kettő együtt nem megy. Hacsak nem fogunk bele a Lemmy emlékére írt Murder One-ba, égnek emelt mobiltelefonnal, de az azért alighanem túlzás lenne.
