Szép csendesen elment a világ a Keleti partnerség legutóbbi csúcstalálkozója mellett. Az Európai Parlament képviselőinek döntő többsége még előbb, strasbourgi plenáris ülésén üdvözölte, hogy az érintett országokban a 2015-ös rigai csúcs óta számos területen jelentős előrelépések történtek. Felvetették, hogy a reformfolyamatban kézzelfogható eredményeket felmutató államokat jutalmazni kellene. Például azzal, hogy csatlakozhatnak a vámunióhoz vagy akár a schengeni övezethez. Emellett indítványozták, hogy az EU hozzon létre pénzügyi alapot a sikeresen haladók támogatására, illetve folytassák a nyomásgyakorlást Moszkvára.
Magán a brüsszeli csúcson sem történt sokkal több. Konstatálták, hogy immár három országgal, Moldovával, Grúziával és Ukrajnával is életben van a szabadkereskedelmet is magában foglaló társulási egyezmény, megállapodást írtak alá Örményországgal a kiterjesztett partnerségről, kiálltak a további vízumliberalizáció mellett. Esetleg Alekszandr Lukasenko megjelenése hozhatott volna a találkozónak nagyobb figyelmet, a fehérorosz elnök azonban egyelőre nem tartotta időszerűnek, hogy Brüsszelbe utazzon. Az értékelések megoszlottak. Az egyik tábor szerint az Európai Unió előtt megjelent új kihívások, a brexit, az integráció mélyülése háttérbe szorította a Keleti Partnerséget, így sokat veszített kezdetben sem elsöprő dinamikájából. A másik úgy látja: a program egyre inkább kiteljesedik, hat országa közül hármat sikerül mind közelebb hozni az EU-hoz, és most a differenciálódás folyamata zajlik. Amiben mindenki egyetértett: a Keleti partnerség elérte az intézményesen elérhető maximumot.
Mielőtt hátradőlnénk, érdemes halkan megjegyezni, hogy az Európai Unió keleti szomszédságában az utóbbi időben megnövekedtek a közösség egész külpolitikáját meghatározó kihívások. Egyre nyilvánvalóbb például, hogy az európai integráció eszméjének népszerűsége mellett ezekben az országokban jelenleg az európaizálódás és a demokratizálódás terén visszalépés tapasztalható. A program legsikeresebbnek tartott államaiban, Moldovában és Ukrajnában is erősödnek az oligarchikus-autoriter berendezkedésként jellemezhető rezsimek. A reformok csak formálisak, az európai normák nem érvényesülnek, az intézményrendszer sem működik a gyakorlatban. Ez érthető módon mélyíti az amúgy is meglévő bizalmi válságot az EU és a partner országok között. Ebben a kontextusban érdemes megemlíteni, hogy Chisinau miként ment szembe az Európa Tanács velencei bizottságának ajánlásaival, amikor a választási törvénynek a kormányzó párt érdekében történt megváltoztatásáról volt szó. Reagálásképpen az EU annyit tehetett, hogy befagyasztott néhány támogatási programot. De Tbiliszinek is meggyűlt a baja a velencei bizottsággal, ahogy Kijev is ott áll a szőnyeg szélén a kisebbségi oktatás kérdései miatt. Emellett az EU-nak komolyan figyelnie kell az úgynevezett befagyott konfliktusokra Transznisztriában vagy Hegyi-Karabahban, és akkor még nem beszéltünk az Ukrajna körüli konfliktusokról.
A legfontosabb kihívás mégis az Európai Unió és Oroszország közötti kapcsolatok erőteljes, hosszú időre prognosztizálható lehűlése, amely az egész keleti szomszédsági politikát meghatározza. A kérdés magának a Keleti partnerség programjának a tartalmát is mélyen érinti. Nem véletlen, hogy Brüsszel szemében a térség stabilitása került előtérbe – amelyről Moszkva nélkül nem lehet beszélni. De az energiabiztonságtól a régió és Európa általános biztonságáig kihívások sora feltételezi a párbeszédet az unió és Oroszország között. Brüsszelnek tehát mindenekelőtt el kellene döntenie, hogy beáll-e a Moszkvából univerzális gonoszt kreálók sorába, vagy saját érdekeit követve pragmatikus párbeszédre, együttműködésre törekszik vele. Ettől a döntéstől függ egyebek mellett az is, hogy az EU miként tekint a Keleti Partnerségre. A biztonságát erősítő külső pufferként, az egységes Európa részeként, vagy netán a geopolitikai verseny terepeként. Itt a kör bezárul: ismét visszaérkezünk Oroszországhoz. A hozzá való viszony mikéntjére adott válaszok nemcsak a keleti szomszédok, de az egész Európai Unió jövőjét is jelentős mértékben alakítják.
Ebben az összefüggésben érdemes figyelni az ukrán oktatási törvényre adott válaszokat is. Az EU lényegében hallgat, a sokszor hangoztatott elvek ellenére sincs kiforrott álláspontja. A lengyelek számára ez a kérdés is a geopolitikai kiszorítósdi összefüggésében merül fel. A németek vagy a franciák az egész ukrán konfliktusra Európa stabilitása szempontjából figyelnek. Magyarország pedig a magyar kisebbség érdekeit követő logikus kiállás mellett az Oroszországot is magában foglaló, napjainkban háttérbe szoruló Nagy-Európa-gondolat híveként tekint keleti szomszédságára.
