Sokakban talán hiú reményeket keltő állásfoglalást fogadott el még a brüsszeli csúcs előtt strasbourg-i plenáris ülésén az Európai Parlament. A képviselők döntő többsége üdvözölte, hogy a 2015-ös rigai csúcs óta az érintett országokban, mindenekelőtt Ukrajnában, Grúziában, Moldovában, de Örményországban, Azerbajdzsánban és Belaruszban is számos területen jelentős előrelépés történt. Felvetették, hogy a reformfolyamatban kézzelfogható eredményeket felmutató államokat jutalmazni kellene, például azzal, hogy csatlakozhassanak a vámunióhoz vagy akár a schengeni övezethez. Emellett indítványozták, hogy az EU hozzon létre pénzügyi alapot a sikeresen haladók támogatására, s folytassák a nyomásgyakorlást Moszkvára.
Deák András szerint a valóság azonban az, hogy keleti szomszédsági politikájában az Európai Unió az ukrán válság után behúzta a féket. A „nagyok” Németország vezetésével rájöttek, hogy veszélyes játékba kezdtek, s nem bosszantanák tovább Oroszországot. Ehelyett a partnerségi programot inkább a térség konszolidálására használnák. Közben a keleti szomszédságot leginkább felkaroló Lengyelország súlya is csökkent, pénz pedig továbbra is kevés van a programra. Ráadásul egyáltalán nem biztos, hogy az integráció egyben modernizálja is az adott országokat.
A szakértő úgy látja, hogy az Ukrajnában megindult reformoknak sem elsősorban az Európai Unió, hanem a Nemzetközi Valutaalap a motorjuk. A már említett Ukrajna mellett Moldova és Grúzia legalább a külkereskedelmében közeledett az unióhoz, az utóbbi időben Brüsszel felé kacsingató Belarusz forgalmának kétharmada azonban a Független Államok Közössége országaival bonyolódik. Deák szerint az EU szemében ezek az országok nem képviselnek igazi gazdasági erőt, így a felzárkóztatást elősegíteni hivatott programba is ennek megfelelően minimális forrást fektet. Ez a lényegében gyarmati státust kínáló szemlélet, a tagság perspektívájának hiánya visszafogja reformok iránti elkötelezettséget, s ezek az országok egyébként is alapvetően geopolitikai szempontból állnak a Keleti partnerséghez.
Ennél érezhetően optimistább Rácz András, aki abban egyetért kollégájával, hogy újdonság aligha várható a brüsszeli csúcson – Aljakszandr Lukasenka belarusz elnök megjelenése lehetett volna ilyen –, ám szerinte erre nincs is szükség, hiszen a fő eredmények mostanra már megvannak. Immár három országnak, Ukrajnának, Grúziának és Moldovának van a szabadkereskedelmet is magában foglaló társulási megállapodása az EU-val, s a grúzok és a moldávok után idén nyártól a biometrikus útlevéllel rendelkező ukránok is vízummentesen utazhatnak az Európai Unióba. Mint az elemző kiemeli, a program hat országa közül hármat tehát már sikerül egyre közelebb hozni az EU-hoz. Rácz szerint szó sincs arról, hogy a program leült volna. Inkább differenciálódik, ami a Keleti partnerség országai közötti politikai, gazdasági, biztonságpolitikai, méretbeli és egyéb különbségeket figyelembe véve teljesen természetes folyamat.
A két szakértő egyetért abban, hogy a három, szorosabban együttműködő ország tekintetében a Keleti partnerség elérte az intézményesen elérhető maximumot. Mostantól – hívja fel a figyelmet Rácz András – a végrehajtáson kell dolgozni, közben pedig Azerbajdzsán, Örményország és Belarusz esetében is látszanak már az intézményes együttműködési keretek határai. Ezek szerinte jóval szűkebbek, mint a grúz, az ukrán és a moldáv esetben. Belarusz és Örményország ugyanis tagja az Eurázsiai Gazdasági Uniónak, esetükben tehát elméletileg is ki van zárva, hogy szabadkereskedelmi megállapodást köthessenek az EU-val. Örményországgal készül ugyan valamiféle különleges, a társulási megállapodásnál kevesebbet, de a jelenlegi helyzetnél többet kínáló megállapodás, ám ez az ország tagságán az Eurázsiai Gazdasági Unióban, valamint az orosz dominanciájú posztszovjet biztonság- és védelempolitikai szövetségben, a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetében nem fog változtatni. Baku pedig egyáltalán nem szándékozik túl szoros politikai együttműködést kialakítani az EU-val, az azeri külpolitika inkább az erős regionális aktorok közötti manőverezésre épül.
Problémákat Rácz András is lát azért, amelyek körül kiemeli, hogy a Keleti partnerség programja továbbra sem ad tagsági perspektívát. Így hiányzik a legerősebb eszköz, amely a partner országokat a vállalt reformok végrehajtására motiválná. Emellett szerinte gond az is, hogy e program és maga az EU kül- és biztonságpolitikája továbbra sem ad érdemi biztonsági garanciákat azon országok számára, amelyek fenyegetve érzik magukat Oroszországtól. Aztán a már aláírt társulási megállapodásokban foglalt kötelezettségvállalások teljes megvalósítása is lassan halad, s problémák vannak nemcsak a jogállamisággal, de a gazdasági reformokkal és a korrupció elleni harccal is. Végezetül, amint azt Dovile Sukyte és Jarábik Balázs találóan megfogalmazták, bár az EU egésze népszerű a partner államokban, az EU-párti politikai erők egyáltalán nem, s ez lassítja a szükséges reformok megvalósítását.
