Elnökből lett hontalan üldözött – Szaakasvili tündöklése és zuhanása

Valamit nagyon tud a már a mennyet és a poklot is megjárt volt grúz elnök. Hirtelen felemelkedni, aztán a csúcsról hatalmasat esni.

Szaakasvili tehát a posztszovjet realitások gyermeke, s mint a Kaukázust jól ismerő orosz politológus, Szergej Markedonov megjegyzi, aligha kell komolyan venni az antikommunista indíttatásáról terjesztett legendát.

Mint megjegyzi, a szovjet határőrség és a Kijevi Egyetem nemzetközi kapcsolatok szaka sem az a hely volt, ahol disszidenseket képeztek. Ilyenre csapi elöljárója sem emlékezik. Sőt, mint egy interjúban elmondta, a fiatal Szaakasvili nagyon is kötelességtudó, fegyelmezett katona volt. Szaakasvili politikai gondolkodását inkább a nemzeti függetlenségét elnyert Grúzia jövőjéről folyó beszélgetések alakították.

A 90-es évek Grúziája előbb megszenvedte az abház és a dél-oszét konfliktust, majd átélte, ahogy a magát átmentő elit privatizálta a hatalmat s az egész országot. Súlyos szociális és gazdasági problémák közepette vergődött a társadalom, s akkor még nem beszéltünk arról, hogy közben Grúzia a nagy geopolitikai játékosok versenyének tárgyává és eszközévé vált. Ebben a helyzetben egyre nagyobb volt a társadalmi igény egy olyan politikusra, aki képes megjeleníteni azokat a levegőben lévő célokat, mint az ország egységének és az erős hatalomnak a megteremtése. Szaakasvili pedig a maga javára fordította a 2000-es évek elejére az állami intézmények gyengesége, a konfliktuszónákból érkező menekültek, az elburjánzó korrupció miatt a társadalomban felgyülemlett elégedetlenséget. Így aztán Sevardnadze bukása nem csupán a külső beavatkozásnak, de jelentős részben magának a rendszernek az elfáradásával is magyarázható.   

Az állam megerősítésének és a területi egység megteremtésének igénye azonban nem a demokratikus folyamatokat erősítette meg az úgynevezett rózsás forradalom után. Egyrészről a nyugati orientációval megjelent a nyugati típusú intézményrendszer, eredményeket ért el Szaakasvili a hétköznapok szintjét elöntő korrupció visszaszorításával, ám a hatalom köreire ez már nem volt elmondható, ráadásul kiépült egy klasszikus rendőrállam. Ahogy Ivlian Haindrava grúz elemző fogalmazott, az új alkotmány minden hatalmat az elnök kezében összpontosított, a parlament csupán pszeudodemokratikus díszletté silányult, a bírói rendszer pedig a hatalom kiszolgálójává, minden politikai alternatíva elsöprésének eszközévé vált. Nem véletlen, hogy Szaakasvili országlásának tíz éve alatt Grúzia a Freedom House értékelése szerint is megrekedt az úgynevezett hibrid rezsimek szintjén, a kétségkívül látható változásokat pedig nem lehet másként, mint autoriter modernizációként leírni. Az elnök természetesen az erőszakot, a túlkapásokat, a mezőgazdasági termelés drasztikus zuhanását, a falusi népesség látványos elszegényedését az archaikus viszonyok, a szovjet örökség felszámolásának számlájára írta. A társadalom egy ideig hitt a nagy változásokban és tűrte Szaakasvili ellenmondást nem tűrő, despota stílusát, a kalandorsága miatt Oroszországgal kirobbant háború, Dél-Oszétia végleges elvesztése, a nyugati szövetségesek látványos visszafogottsága azonban átbillentette a közhangulatot. Előbb pártja, majd maga Szaakasvili is megbukott, Grúzia ennek ellenére haladt előre az euroatlanti integráció útján.

Teljesen logikus volt azonban, hogy 2014 után Szaakasvili figyelme Ukrajna felé fordult. Kijev ugyanis a tíz évvel korábbi Tbiliszihez hasonlóan megkezdte a „menekülést a posztszovjet térségből”. S az új projekt megvalósításában jól jöttek a betegesen oroszellenes Szaakasvili tanácsai. A Moszkvával szembenállás és az új lojalitás kiépítése jegyében itt is megkezdődött az ország szanálása, az új irányhoz kritikusan viszonyulók marginalizálása vagy teljes kiszorítása. Ukrajna ráadásul ugyanúgy a területi egység megbomlásával szembesült, mint Grúzia, s így nem meglepő, hogy a kaukázusi országra az új világ megteremtésében a Dnyeper mentén példaképként tekintettek, Kijevben pedig megjelent a tbiliszi politikuskommandó. S ahogy három évvel később az egykori grúz ombudsman, Nana Devdariani fogalmazott, Ukrajna megismétli Grúzia korábbi hibáit, s az eredmény mindennél árulkodóbb. Szaakasvili pedig újra a saját bőrén tapasztalhatta meg, hogy milyen kegyvesztettnek lenni.

Nem utolsósorban azért – hívja fel a figyelmet a már idézett Markedonov –, mert Szaakasviliben ma már messze nemcsak Oroszország harcos ellenfelét, a korrupció elleni küzdelem lovagját, a reformok iránt elkötelezett politikust látják. Grúziában látványosan és sokak kárára megmutatkoztak személyiségének diktatórikus jellemvonásai s politikájának autoriter jellege. Nem bocsájtják meg neki azt sem, hogy valamiféle haladó fantomokat kergetve rombolta le népe hagyományait. Oroszországban sem mindenki csak a beteges ruszofóbot, Amerika bábját látja meg benne, de a hatékony menedzsert is. S hát Ukrajnában is ellentmondásos a megítélése. Egyrészről a „büszkeség forradalmának” támogatója, de egyre nyilvánvalóbban kiütköznek személyiségének populista és kalandor vonásai is.

Bukásai mögött minden esetben ott van az is, hogy a radikális átalakításokat nem lehet egy ország sajátosságait vagy a szociális következményeket figyelmen kívül hagyva végigvinni. Ez esetben ugyanis a következmények diszkreditálják magukat a reformokat. De Szaakasvili eddigi pályájából levonható tanulság az is, hogy a befagyott konfliktusok kiolvasztása, a status quo felrúgása az összes játékos érdekeinek negligálása nem békét, hanem új katonai szembenállást hoz. Mint ahogy a posztszovjet térség országainak egyikét sem lehet a társadalom egyik felét ebből kihagyva átalakítani. Ez ugyanis a szándékkal ellentétben nem megerősíti, hanem rombolja az államot, s a belső egység hiányában külső erőknek szolgáltatja ki az országot. S aki ezeket nem veszi figyelembe, az nemcsak nagyot bukhat, hanem még hontalanná is válhat, mint Szaakasvili.