Elnökből lett hontalan üldözött – Szaakasvili tündöklése és zuhanása

Valamit nagyon tud a már a mennyet és a poklot is megjárt volt grúz elnök. Hirtelen felemelkedni, aztán a csúcsról hatalmasat esni.

Valamit nagyon tud a 49 éves korára már a mennyet és a poklot is megjárt Szaakasvili. Hirtelen felemelkedni, aztán a csúcsról hatalmasat zuhanni. Fiatalon tört be a politikába, 28 évesen grúz parlamenti képviselő, egy évvel később már az egyik bizottságot vezeti, 32 évesen miniszter, 36 évesen pedig köztársasági elnök. E tisztséget – nemegyszer a világlapok címlapjára kerülve – tíz éven át tölti be, hogy aztán dicstelenül távozzon s meneküljön a hazájából is. Nem sokáig kell azonban régi pártfogóinál az Egyesült Államokban várnia.

Amikor a posztszovjet térség felkavarójának a szerepét Grúzia helyett 2014-ben Ukrajna veszi át, már ott van az Euromajdant irányító politikusok tanácsadói között.

Később pedig a már államfővé avanzsált egykori évfolyamtárs, Petro Porosenko az odesszai kormányzó meglehetősen forró székét ajánlja fel neki. Szaakasvili itt az ukrán oligarcháktól az őt felemelő kijevi hatalomig szinte mindenkivel szembekerül, így hamar kitelik az ideje. Megnövekedett ambíciói a korrupt Porosenko ellen fordítják, aki felismerve az „örök forradalmárban” rejlő veszélyt, nemcsak a hatalom köreiből, de az országból is igyekszik kiszorítani. Így egyelőre nagyjából ugyanazt az ívet járja be Ukrajnában is, mint otthon.

Mielőtt azonban megpróbáljuk megfejteni a mindkét esetben szédítően gyors felemelkedés titkát, nézzük meg, honnan is jött Szaakasvili. Nem tartozott sem a térségben a szovjet birodalom ellen harcoló nemzeti romantikus, sem pedig nómenklatúrából kinőtt, a proletár internacionalizmust a függetlenség és a magántulajdon ideológiájává konvertáló politikusok sorába. Grúz értelmiségi családban született Tbilisziben. Apja a gyógyfürdő igazgatójaként dolgozott, míg anyja történelmet oktatott a Tbiliszi Állami Egyetemen. Két testvére Amerikában él és a filmiparban dolgozik. Mihail 1992-ben végez a Kijevi Állami Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok Intézetében. Közben, 1988–1989-ben határőrként a kárpátaljai Csapon tölti le sorkatonai szolgálatát. Rövid ideig dolgozik az első grúz elnök, Zviad Gamszahurdia távozását követően az országot irányító államtanácsnál, ahol emberi jogi kérdésekkel foglalkozik. Hamarosan az amerikai külügyminisztérium Edmund S. Muskie ösztöndíj-programja segítségével posztgraduális tanulmányokat folytat, s 1994-ben jogi mesterfokozatot szerzett a Columbia Egyetemhez tartozó Columbia Law Schoolban, majd egy évet a George Washington Egyetem jogi intézetében tanul. Amerikai tanulmányai után rövid ideig a New York-i Patterson Belknap Webb & Tyler jogi irodánál dolgozik, s ekkor keresi meg régi ismerőse, a később, már a „rózsák forradalma” után kormányfőként furcsa körülmények között elhunyt Zurab Zsvanyija, hogy térjen haza és vegyen részt a grúziai politikai életben. Szaakasvili 1995 végén tér haza Grúziába, s Zsvanyiával együtt az elnök Eduard Sevardnadze pártjának a színeiben nyernek mandátumot az 1995. decemberi parlamenti választásokon.

Szaakasvili tehát a posztszovjet realitások gyermeke, s mint a Kaukázust jól ismerő orosz politológus, Szergej Markedonov megjegyzi, aligha kell komolyan venni az antikommunista indíttatásáról terjesztett legendát.

Mint megjegyzi, a szovjet határőrség és a Kijevi Egyetem nemzetközi kapcsolatok szaka sem az a hely volt, ahol disszidenseket képeztek. Ilyenre csapi elöljárója sem emlékezik. Sőt, mint egy interjúban elmondta, a fiatal Szaakasvili nagyon is kötelességtudó, fegyelmezett katona volt. Szaakasvili politikai gondolkodását inkább a nemzeti függetlenségét elnyert Grúzia jövőjéről folyó beszélgetések alakították.

A 90-es évek Grúziája előbb megszenvedte az abház és a dél-oszét konfliktust, majd átélte, ahogy a magát átmentő elit privatizálta a hatalmat s az egész országot. Súlyos szociális és gazdasági problémák közepette vergődött a társadalom, s akkor még nem beszéltünk arról, hogy közben Grúzia a nagy geopolitikai játékosok versenyének tárgyává és eszközévé vált. Ebben a helyzetben egyre nagyobb volt a társadalmi igény egy olyan politikusra, aki képes megjeleníteni azokat a levegőben lévő célokat, mint az ország egységének és az erős hatalomnak a megteremtése. Szaakasvili pedig a maga javára fordította a 2000-es évek elejére az állami intézmények gyengesége, a konfliktuszónákból érkező menekültek, az elburjánzó korrupció miatt a társadalomban felgyülemlett elégedetlenséget. Így aztán Sevardnadze bukása nem csupán a külső beavatkozásnak, de jelentős részben magának a rendszernek az elfáradásával is magyarázható.   

Az állam megerősítésének és a területi egység megteremtésének igénye azonban nem a demokratikus folyamatokat erősítette meg az úgynevezett rózsás forradalom után. Egyrészről a nyugati orientációval megjelent a nyugati típusú intézményrendszer, eredményeket ért el Szaakasvili a hétköznapok szintjét elöntő korrupció visszaszorításával, ám a hatalom köreire ez már nem volt elmondható, ráadásul kiépült egy klasszikus rendőrállam. Ahogy Ivlian Haindrava grúz elemző fogalmazott, az új alkotmány minden hatalmat az elnök kezében összpontosított, a parlament csupán pszeudodemokratikus díszletté silányult, a bírói rendszer pedig a hatalom kiszolgálójává, minden politikai alternatíva elsöprésének eszközévé vált. Nem véletlen, hogy Szaakasvili országlásának tíz éve alatt Grúzia a Freedom House értékelése szerint is megrekedt az úgynevezett hibrid rezsimek szintjén, a kétségkívül látható változásokat pedig nem lehet másként, mint autoriter modernizációként leírni. Az elnök természetesen az erőszakot, a túlkapásokat, a mezőgazdasági termelés drasztikus zuhanását, a falusi népesség látványos elszegényedését az archaikus viszonyok, a szovjet örökség felszámolásának számlájára írta. A társadalom egy ideig hitt a nagy változásokban és tűrte Szaakasvili ellenmondást nem tűrő, despota stílusát, a kalandorsága miatt Oroszországgal kirobbant háború, Dél-Oszétia végleges elvesztése, a nyugati szövetségesek látványos visszafogottsága azonban átbillentette a közhangulatot. Előbb pártja, majd maga Szaakasvili is megbukott, Grúzia ennek ellenére haladt előre az euroatlanti integráció útján.

Teljesen logikus volt azonban, hogy 2014 után Szaakasvili figyelme Ukrajna felé fordult. Kijev ugyanis a tíz évvel korábbi Tbiliszihez hasonlóan megkezdte a „menekülést a posztszovjet térségből”. S az új projekt megvalósításában jól jöttek a betegesen oroszellenes Szaakasvili tanácsai. A Moszkvával szembenállás és az új lojalitás kiépítése jegyében itt is megkezdődött az ország szanálása, az új irányhoz kritikusan viszonyulók marginalizálása vagy teljes kiszorítása. Ukrajna ráadásul ugyanúgy a területi egység megbomlásával szembesült, mint Grúzia, s így nem meglepő, hogy a kaukázusi országra az új világ megteremtésében a Dnyeper mentén példaképként tekintettek, Kijevben pedig megjelent a tbiliszi politikuskommandó. S ahogy három évvel később az egykori grúz ombudsman, Nana Devdariani fogalmazott, Ukrajna megismétli Grúzia korábbi hibáit, s az eredmény mindennél árulkodóbb. Szaakasvili pedig újra a saját bőrén tapasztalhatta meg, hogy milyen kegyvesztettnek lenni.

Nem utolsósorban azért – hívja fel a figyelmet a már idézett Markedonov –, mert Szaakasviliben ma már messze nemcsak Oroszország harcos ellenfelét, a korrupció elleni küzdelem lovagját, a reformok iránt elkötelezett politikust látják. Grúziában látványosan és sokak kárára megmutatkoztak személyiségének diktatórikus jellemvonásai s politikájának autoriter jellege. Nem bocsájtják meg neki azt sem, hogy valamiféle haladó fantomokat kergetve rombolta le népe hagyományait. Oroszországban sem mindenki csak a beteges ruszofóbot, Amerika bábját látja meg benne, de a hatékony menedzsert is. S hát Ukrajnában is ellentmondásos a megítélése. Egyrészről a „büszkeség forradalmának” támogatója, de egyre nyilvánvalóbban kiütköznek személyiségének populista és kalandor vonásai is.

Bukásai mögött minden esetben ott van az is, hogy a radikális átalakításokat nem lehet egy ország sajátosságait vagy a szociális következményeket figyelmen kívül hagyva végigvinni. Ez esetben ugyanis a következmények diszkreditálják magukat a reformokat. De Szaakasvili eddigi pályájából levonható tanulság az is, hogy a befagyott konfliktusok kiolvasztása, a status quo felrúgása az összes játékos érdekeinek negligálása nem békét, hanem új katonai szembenállást hoz. Mint ahogy a posztszovjet térség országainak egyikét sem lehet a társadalom egyik felét ebből kihagyva átalakítani. Ez ugyanis a szándékkal ellentétben nem megerősíti, hanem rombolja az államot, s a belső egység hiányában külső erőknek szolgáltatja ki az országot. S aki ezeket nem veszi figyelembe, az nemcsak nagyot bukhat, hanem még hontalanná is válhat, mint Szaakasvili.