A bárd, aki az orosz lélek minden húrján játszott

Nyolcvan éve született a késői szovjet korszak bálványa és lelkiismerete, a költő és színészkirály Vlagyimir Viszockij.

Nyolcvan év. Az emberek többsége ennyi idő alatt sem hagy különösebb nyomot maga után. Néhány kiválasztott számára azonban ennek a fele is elég az örökléthez. Mint például Vlagyimir Viszockijnak, aki ma lenne 80 éves. Egy kor bálványa volt. Hatása minden túlzás nélkül a Beatlesekével mérhető.  Azzal a különbséggel, hogy egy országra, a Szovjetunióra korlátozódott. Szerették a fiatalok és az idősek, a rendőrök és a banditák, a professzorok és a katonák, a csinovnyikok és a munkások. Ha a korszak nagy bárdjait nézzük, akkor politikailag szuperkényes dalaival Alekszandr Galics kiszolgálta a társadalom egyik részét, a romantikus Bulat Okudzsava pedig egy másikat. Vlagyimir Viszockij azonban maga volt a vulkán. Tudott politikus, szerelmes és szatirikus is lenni, ugyanis ő az orosz lélek minden húrján játszott. S ami talán a legfontosabb, hiteles személyiség volt, dalait életével támasztotta alá. Ahogy énekelt, úgy is élt. Tiltott, szamizdatban terjedő dalaival a szabadság szimbóluma volt.

S hallgatták annak ellenére, hogy a tévé és a rádió nem játszotta a dalait, lemezeinek túlnyomó többségét pedig csak a halála után adták ki. Dalai miatt vettek sokan magnetofont. Azért a vodkától és a cigarettától rekedtes hangért, amely annyira szíven talált mindenkit. Azokért a dalokért, amelyekben mindenki magára, a szomszédjára, az akkori Szovjetunióra ismerhetett. A nagyjából húsz év alatt megírt mintegy 700 dal – vagy ahogy ő szokta volt mondani, téma – ugyanis a szovjet élet enciklopédiája volt. Emellett játszott a legendás Taganka Színházban, filmekben; koncertezett.

És szeretett, utazott, barátkozott, dorbézolt. Nem is keveset. Amikor „beindult”, hét-nyolc napig is eltartott egy ilyen ámokfutás, amely általában delíriumba torkollt. Teljes életet élt. Egészen addig, amíg e felfokozott ritmustól fel nem robbant a szíve.

Ki volt valójában Viszockij? Költő, színész, bárd, úgynevezett városi dalnok vagy mindezek együtt? Sokan próbálták megfejteni. Éveken át kérdezgettem én is az őt egykor jól ismerőket. – Hogy ki volt ő? Egyszerűen Viszockij! Ha énekelt, beleborzongott a gyönyörtől, aki hallotta; ha a Hamletet játszotta, a nézők könnyeztek; ha pedig egyszerűen csak beszélgettünk, akkor is világos volt számomra, hogy velem szemben kolosszális ember ül  - fogalmazott a világhírű nonkonformista szobrász, Mihail Semjakin, aki életének utolsó évtizedében került közeli barátságba Viszockijjal. De idézhetjük a Taganka lelkét, a rendező Jurij Ljubimovot is, aki szerint semmiféle összehasonlításnak nincs helye vele kapcsolatban. – Kiváló, különleges ember, színész és költő volt, aki hatalmas szellemi és lelki erőforrásokat tudott magában egyesíteni. A jó színész hallgat a rendezőre, számára soha nem lealacsonyító végrehajtani annak utasításait, és mint a jó pap, holtig tanul. Mindig képes megújulni, képes a szintézisre, s nem csak papagájként mondja a szövegét – emlékezett kedves tanítványára a mester.

A színésztárs Valerij Zolotuhin úgy látta, hogy Viszockij kolosszális egyéniség volt, és nagyon sokat tett a Tagankáért, de elsősorban költőként, egyedülállóan szuggesztív személyiségként, s az orosz kultúra panteonjába is mint költő, és nem mint színész fog bevonulni. – Úgy tartják, amit a költő mond, az a mikrotextológia, amit pedig a nemzet, az a makrotextológia. Viszockij, a költő a nemzet nyelvén beszélt, és ebben van az ő titka. Jó költő sok van, de olyan, aki a nemzete nyelvét, szavát érzi, kevés. Vologya ilyen volt – ecsetelte még a Taganka legutolsó budapesti vendégjátéka idején az azóta már szintén elhunyt Zolotuhin. Maga Viszockij is arra vágyott leginkább, hogy költőként ismerjék el. Semjakin mesélte, egy budapesti presszóban, milyen büszkén, könnyes szemmel újságolta neki Amerikából visszatérve, hogy példaképe, Joszif Brodszkij költőnek nevezte. Brodszkij szerint egyébként Viszockij halála nemcsak az orosz költészet, hanem a nyelv számára is óriási veszteség.

De a lényeg, hogy megvan mindenkinek a maga Viszockija. Ki a lírai, ki a romantikus, ki a viccesen ironikus, ki pedig az élet örök kérdéseit balladáiban megpendítő Viszockijt szereti. Én személy szerint a születésnapon ezzel a megemlékezéssel is azt köszönöm neki, hogy egy másik nagysággal, Szergej Jeszenyinnel – a költészetet vodkával tálalva – feltárták az orosz élet, az orosz kultúra és az orosz lélek mélységeit.