Vetélytársai nem hagyták, hogy Oroszország sokáig örüljön szíriai sikereinek. Persze azzal a győzelmi jelentések idején is tisztában volt mindenki, hogy a helyzet ugyan megengedi az orosz katonai erő egy részének kivonását, ám a háborúnak még nincs vége. Pár hónapos viszonylagos csend és az Iszlám Állam veresége után kiújultak a harcok. Hét éve nem volt ilyen stabil az Aszad-rezsim helyzete. A kormánycsapatok az ország területének nagyjából ötvenöt százalékát ellenőrzik, míg az ellenzéki területek tizenöt százalék körülire csökkentek.
Most Aszad erői orosz támogatással és Törökország rosszallása mellett Idlib tartományban nyomulnak előre, ahol a ma már a legütőképesebb ellenzéki erőnek számító dzsihadista formáció, a régebben an-Nuszra néven ismert Haját Tahrír as-Sám (Szervezet Levante Felszabadításáért) nem adja meg könnyen magát. Hátravan még a politikai rendezés, ami nélkül szó sem lehet a régió stabilizálásáról. Ám az intenzíven zajló hatalmi helyezkedések közepette sem a Moszkva, Ankara és Teherán védnökségével zajló asztanai, sem pedig az amerikaiak vezette koalíció által támogatott genfi tárgyalások nem nagyon haladnak. S akkor még nem beszéltünk arról, hogy a romokban heverő ország újjáépítésre szorul.
Az elmúlt két év során tehát Moszkva elérte, hogy nélküle a rendezés nemcsak elképzelhetetlen, de egyenesen ő osztja a lapokat. Oroszország a szíriai konfliktuson keresztül egyértelműen visszatért a globális politikai porondra, ám azon még dolgoznia kell, hogy a közel-keleti harctéren megszerzett pozícióit tartós befolyássá konvertálja. Méghozzá úgy, hogy ezt sokan, nagyon sokan nem szeretnék. Ennek volt egyértelmű jele az év elején a hmejmími és a tartúszi orosz bázisok ellen indított dróntámadás. Ahogy erre utalnak az amerikai felderítőgépek Latakiában megélénkülő repülései is.
Úgy tűnik, Moszkva ellenlábasai nemcsak a Latakiában maradt orosz csapatok mozgására kíváncsiak, de szeretnék tudni azt is, hogy a szíriai játszma első számú játékosává avanzsált Oroszország éles helyzetben mennyire visszafogott és felelősségteljes. Ennek tesztelését szolgálhatták az újévi provokatív támadások. Amellett persze, hogy a drónokkal azt is megüzenték a Kremlnek, hogy Szíriából nem lehet két év után csak úgy kivonulni. Az Egyesült Államokkal az élen hosszú a sora azoknak, akik vörösre dörzsölnék a tenyerüket, ha Oroszország hosszú időre belebonyolódna a szíriai konfliktusba. Tisztában van ezzel Vlagyimir Putyin is, aki nemcsak azért siettette és tette látványossá a kivonulást, hogy az orosz katonák életét fölöslegesen nem kockáztató, felelősségteljes és sikeres béketeremtőként vághasson bele az elnökválasztási kampányba. Moszkva nagyon jól tudja, hogy az ő igazi terepe csak az aszimmetrikus hadviselés lehet, és semmi sem hiányzik neki jobban, mint hogy beleüljön a konfliktusba.
Ki állhat a Tahrír as-Sám által magára vállalt támadások mögött? Az orosz vezetés nagyon jól tudja, hogy jelenlegi szövetségesei egyikének bizony nagyon is érdekében állhatott az akció, ám inkább az amerikaiak által ellenőrzött terroristákra mutogat. Ez ugyanis jóval kisebb kockázattal jár, mint ha megpendítené, hogy Ankara több jelből ítélve is sáros lehet. A helyzet ugyanis nagyon hasonlít 2015 őszére, az orosz bombázó lelövésére.
Csakhogy akkor Törökország és Oroszország nem kötődött oly szorosan egymáshoz a szíriai konfliktusban, mint ma. Emellett a szíriai rendezés sem engedi, hogy Putyin rávágja Erdoganra az ajtót. Még akkor sem, ha nagyon is jól tudja, hogy a felmelegített házasság már nem olyan, mint az első. De annál azért biztosan jobb, mint ha Ankara jobb híján újra a csábító Washington karjaiba vetné magát.
Törökországnak több oka is lenne arra, hogy felforrósítsa a helyzetet Szíria keleti felében, és borsot törjön Oroszország orra alá. Eleve nem tetszett neki, hogy Moszkva a szíriai szemben álló felek szocsi kongresszusára meghívta a kurdokat. További ellenérzést szült, hogy a kurdok által ellenőrzött Afrin tartományban az orosz csapatok megakadályozták a törökbarát erők előrenyomulását. Erre jött, hogy az Ankara saját befolyási övezetének tekintett Idlib tartományban orosz támogatással törnek előre Aszad csapatai. Így nem volna meglepő, ha e mögött a kis figyelmeztetés mögött Ankara állna.
A konfliktusnak ez a fejezete is jól mutatja, mennyire törékeny a helyzet manapság Szíriában. Az még csak hagyján, hogy a fő ellenlábasok időről időre egymás küllői közé dugják a botot, de a szituatív szövetségeken belül is folyamatosak a súrlódások. Amelyek, mint látjuk, még a jelenleg legerősebb játékost is kellemetlen helyzetbe hozhatják. Ilyen körülmények között kell haladni a rendezésben. Lépésről lépésre, a közös érdekekbe kapaszkodva, hogy senki se tudja elgáncsolni a másikat.
