Mind több európai állam irányítása kerül Vlagyimir Putyin orosz elnökkel szimpatizálók vagy legalábbis Oroszországgal nem ellenséges politikusok kezébe. Legutóbb Milos Zeman csehországi sikere kapcsán hallhattuk az egyik oldalról diadalittasan, a másikról döbbenettel, hogy egyre gazdagabb a Kreml európai kollekciója. Moszkvában Zemannal egy sorban említik a finn államfő Sauli Niinistőt, aki szintén a napokban ismételt, és ciprusi kollégájukat, az ugyancsak a minap sikeresen szereplő, bár még második körre kényszerülő Nikosz Anasztasziadiszt.
A Kremlnek kedvező eredmény született év végén Ausztriában, ahol az Oroszországgal eddigi sem ellenséges koalíciót a vele még inkább jó kapcsolatokat ápoló Szabadságpártot is magában foglaló másik váltotta. Orosz szempontból jól alakulnak a németországi fejlemények is, hiszen Angela Merkel a Putyinnal ellenséges Zöldek helyett a Moszkvában mindig szívesen látott szociáldemokratákkal alakít kormányt, miközben a Kreml örömére megerősödött az AfD is. Az orosz fővárosban az új francia elnökkel is kezdenek megbékélni, hiszen Emmanuel Macron messze nem volt ugyan a favoritjuk, ám azonnal fogadta Putyint, és a nyár elején ellátogat a szentpétervári gazdasági fórumra is. „Putyin barátainak” köre nagy eséllyel az olasz választásokon bővülhet, ott a Silvio Berlusconi vezette erőknek áll a zászló – és hát Magyarországon is jó esélye van a folytatásra Orbán Viktornak. Ha hozzávesszük mindehhez, hogy Robert Fico szlovák miniszterelnök hagyományosan jó kapcsolatokat ápol Oroszországgal, a török elnök, Recep Tayyip Erdogan pedig ez idő szerint Putyin szövetségese, akkor kezdjük nem érteni, miért feszült a viszony Európa keleti és nyugati fele között.
De ne szaladjunk ennyire előre! Előbb a biztonság kedvéért szögezzük le, hogy bármennyire népszerű is manapság mindenben Moszkva kezét látni, az említett országokban nem a Kreml juttatta hatalomra a vele szemben megértőbb politikusokat. Messze nem is az Oroszországhoz való viszonyulás volt a választási kampányok fő témája. Már csak azért sem, mert a választásokat általában sehol sem külpolitikai szempontok döntik el. Ezekkel főképp a sajtó foglalkozik, a hidegháborúra emlékeztető viszonyok közepette előszeretettel osztályozva a „front” mindkét oldalán a szereplőket aszerint, hogy miként állnak hozzá Putyinhoz. Így hozzák létre az „oroszbarátok” táborát, amelyekről aztán a nyugati média leszedi a keresztvizet, míg az orosz sajtó egekbe emeli őket. Az egyik oldalon Putyin trójai falovává válnak, a másikon – mintegy ezt megerősítendő – a gonosz fősodor igaz hitű bírálóivá. Az igazság az, hogy mindkét megközelítés csak a megosztást szolgálja és erősíti, és ami a legfontosabb: leegyszerűsítő, tehát félrevezető. Ezekben a politikusokban tényleg közös, hogy nem viszonyulnak ellenségesen Oroszországhoz, ám ezen túl sokkal több a különbség, mint a hasonlóság. Elég nehéz lenne például Zemant, Martin Schulzot vagy Sigmar Gabrielt és Sebastian Kurzot egy kalap alá venni Orbánnal. Eleve van egyfajta megosztottság az Európai Unió nyugati és keleti fele között, és akkor még nem beszéltünk a déliekről, miközben még maga Közép-Európa is sokszínű.
