Az élet első pillantásra Hegyi Karabahban – ahogy itt nevezik, Arcahban – alig különbözik a Kaukázuson túl másutt megszokottól. A 150 ezres enklávé fővárosában, Sztyepanakertben tele vannak a kávézók, az éttermek és a klubok. Legfeljebb fel-feltűnő egyenruhás katonák emlékeztetnek arra, hogy az Azerbajdzsánba beékelődő terület parlamentje ma 30 éve megszavazta, majd 1991-ben referendummal erősítette meg kilépést Azerbajdzsánból és az egyesülést Örményországgal. Ezzel megkezdődött a végtelennek tűnő harc a függetlenségért. Karabah manapság két, egymással párhuzamos világban él. Az egyikben új házak, utcák, szállodák épülnek, míg a másikban a frontot megerősítő harci álláspontok. Az enklávéban jó ideje hadiállapot van érvényben, de ez a hadigazdaság elmúlt negyedszázadban kiépült modelljével együtt szinte belesimul a hétköznapi életbe. Mindenki tudja, mit kell tennie, ha kiújulnának a harcok. Az idősebbek még harcoltak az 1992 és 1994 között mintegy 30 ezer életet követelő háborúban, míg a fiatalok a hadseregben szolgálva edződnek a sajátos viszonyokhoz. S bármilyen nehéz is az élet, a karabahiak 90 százaléka elutasítja a konfliktus bármilyen területvesztéssel járó rendezését, miközben egyetlen azeri sem mondott le róla. A két nép között elmérgesedett viszonyt jól illusztrálta a budapesti „baltás gyilkos” esete is.
Karabah Kr. e. 300 körül vált az örmény királyság részévé, de az évszázadok során folyamatosan váltották itt egymást a hatalmak. Az erőviszonyok állandó hullámzása a Kaukázuson túl a népek keveredésével is járt. Így kerültek azeriek Jerevánba és örmények Bakuba. A Karabahi Kánság a XIX. század elején az Orosz Birodalom részévé vált. Ekkor a lakosság 60 százalékát örmények, míg 30 százalékát azeriek alkották, s ez az arány a betelepítésekkel 70:20-ra módosult. A szovjet idők tovább fokozták a Kaukázus népei közt amúgy is meglévő feszültséget. Az örmények és az azeriek már a polgárháború idején fegyveres harcba keveredtek Karabah miatt, miközben a területre a vörösök, a törökök majd a britek vonulnak be. Sztálin az oszd meg és uralkodj!-elv nevében keverte tovább a lapokat, közben Törökországnak is gesztust téve Nahicseván mellett Hegyi-Karabahot is az azerieknek adta. Annak ellenére, hogy ez utóbbit előzőleg Jerevánnak ígérte. Ennek ekkor látszólag nem volt túl sok jelentősége, ám a parázs ott izzott a hamu alatt.
A peresztrojka felszínre hozta a nemzetiségi indulatokat is, és a Kaukázus 1987-ben már a robbanás szélén állt. Örmény értelmiségiek és Hegyi-Karabah népe azt követelte, hogy az örmény többségű, Azerbajdzsánhoz tartozó Hegyi-Karabah ASZSZK-t csatolják Örményországhoz. Megjelentek a Nagy-Örményországot hirdető brosúrák, s mint ekkor Jerevánban magam is megtapasztalhattam, egyre hangosabban szóltak a hazafias dalok. A megindult örmény nemzeti pezsgés közben gerjesztette az azeri nacionalizmust is. Ezt a helyzetet tovább bonyolították a szovjet hatalmi játszmák. Gorbacsov 1987-ben félreállította az örmény pártfőnököt, ami tovább tüzelte a függetlenségi érzelmeket. Egyesek szerint részben Gorbacsov lépésére is volt a válasz a Karabah és Örményország egyesítéséről 30 éve hozott döntés. A központ a saját pozícióit erősítendő avatkozott be a kibontakozó örmény–azeri konfliktusba is, amelyet ráadásul még a bakui hatalom és ellenzéke, a népfront között éleződő szembenállás is árnyalt. Ezek a praktikák és belső harcok összességében a kétszer akkora és erősebb Azerbajdzsánt gyengítették.
Az autonóm terület parlamentje 1988. február 20-án megszavazta az egyesülést Örményországgal, ami után elszabadultak az indulatok. Néhány napra rá a Baku mellett lévő Szumgaitban mintegy száz örményt koncoltak fel az utcákon, majd 1990. januárjában Bakuban zajlott véres pogrom az örmények ellen. Az etnikai tisztogatások következtében Karabahból több száz, különböző becslések szerint legalább 600 ezer azeri menekült el, míg Azerbajdzsánból szintén százezres nagyságrendben az örmények szedték a sátorfájukat. Miután Azerbajdzsán 1991. augusztus 30-án kikiáltotta függetlenségét, szeptember 2-án Hegyi-Karabah szintén így tett. A konfliktus 1992-re háborúvá nőtte ki magát, amelynek végére az örmény csapatok nemcsak Hegyi-Karabah területét, de több más környező vidéket is az ellenőrzésük alá vontak. A háború 1994. május 16-án a Moszkvában megkötött fegyverszünettel zárult, s azóta az úgynevezett minszki csoportban az Egyesült Államok, Oroszország és Franciaország, továbbá nemzetközi szervezetek (ENSZ, EBESZ, EU) próbálnak közvetíteni a felek között, hullámzó sikerrel.
Karabah a posztszovjet térség úgynevezett befagyott konfliktusainak a sorába lépett, amelynek kiolvadásától mindenki tart. Reménnyel töltött el mindenkit, hogy ősszel a két fél közvetlenül is tárgyalt egymással, s annak ellenére látnak esélyt a folytatásra, hogy az előre hozott elnökválasztás kampányának a lázában az azeri elnök Ilham Aliyev a minap már azt ígérte népének, hogy visszaadja nekik „ősi földjüket, Jerevánt”. Ezt persze még ő sem gondolhatta komolyan, ám a Karabahot övező hat-hét, örmények által ellenőrzött megye visszaadása idővel reális lehet. Karabah pedig egy darabig még biztosan éli tovább a senki által el nem ismert szakadár területek koránt sem szokványos életét, miközben sem Jereván, sem pedig Baku nem veszi le róla a szemét.
