Gowan logikája szerint a minszki megállapodásban előírt menetrend – előbb a helyi választások, aztán az államhatár feletti ellenőrzés átadása Ukrajnának – külső katalizátor nélkül elképzelhetetlen. Ez garantálhatná az oroszbarát lakosság sértetlenségét, a bosszúhadjárat elkerülését az ukrán fennhatóság visszaállításakor. A szeparatisták és az ukrán hatalom között pufferként működő nemzetközi adminisztráció felhatalmazása a választások után csökkenne, és Kijev lépéseinek ellenőrzésére szolgálna. Így Gowan elképzelései alapján a Kreml úgy zárhatná le a konfliktust, hogy közben a felkelőket nem adná Kijev kezére, miközben az ukrán hatalom visszakapná a keleti területeket és az orosz határ ellenőrzését.
Kérdés azonban, hogy minden közvetlenül és közvetetten érintett fél a konfliktus lezárásában érdekelt-e? Putyin továbbra sem bízik Kijevben, és a jelenlegi status quo fenntartásával továbbra is nyomást tudna gyakorolni az ukrán hatalomra. Porosenko és a korrupt kijevi elit számára a konfliktus elfedi a kormányzás gyengeségét, ráadásul biztosítja a nemzetközi közösség támogatását. Az Amerikával a háta mögött önbizalmában megerősödött ukrán elitnek nehéz lesz lenyelnie, hogy a békefenntartók között belaruszok is legyenek, miközben a NATO tagországait kizárják ebből.
De ami a legnagyobb gond, Gowan terve is a minszki megállapodásból indul ki, így az orosz határ feletti ellenőrzést Ukrajna csak a dokumentum politikai részének teljesítésével kaphatja vissza. Így aztán megkezdődött a szöveg értelmezése, a hangsúlyok áthelyezése.
A probléma csak az, hogy Kijevnek most legfőbb támogatójával kellene vitatkoznia. Mégpedig úgy, hogy Gowan elképzeléseihez sok tekintetben hasonlóan látja a kibontakozás útját a NATO egykori főtitkára, a jelenleg az ukrán elnök tanácsadójaként dolgozó Anders Fogh Rasmussen is. Nem lehetnénk tehát meglepve azon, ha az egyik hatalompárti ukrán képviselő Ihor Popov értelmezésének megfelelően az év végéig megérkeznének a békefenntartók a Donbaszba.
