Az erő felmutatásával ültetné asztalhoz Amerikát Putyin

Putyint igazából a nagyhatalmi játszmák érdeklik, de jól tudja, hogy a kül- és a belpolitika között egyre jobban elmosódnak a határok. Interjú Fjodor Lukjanovval, a Valdaj Klub tudományos igazgatójával.

– Egyre inkább úgy tűnik, hogy ebből az elnökválasztási kampányból főképp a globális tematikát érintő mozzanatok maradnak meg a világ emlékezetében. Miért szorult ennyire háttérbe a belpolitika?
– Talán azért, mert a külpolitika egyértelműbb és érthetőbb. Így aztán Putyin biztos nyerésre játszva ezzel akarta felhívni magára a figyelmet.

– Mondjuk ki, a könnyebb utat választotta!
– Így van.

– S mennyire játszott ebben szerepet, hogy a krími konszenzus veszít az erejéből, és a nemzetet a hatalom mögött egyesítendő, inkább a klasszikus ellenfél, az Egyesült Államok felé kellett fordulni?
– Azért ez nem ilyen egyszerű. A Krím körül kialakult egyetértés Putyin sikerének egyik pillére. Az pedig nem igaz, hogy Amerikával szembefordult volna. Inkább arról van szó, hogy alapvetően megváltozott a helyzet, s erre reagálni kellett. Azokat az utóbbi hónapokban elfogadott, a biztonságpolitikát érintő dokumentumokat, amelyekben az Egyesült Államok egyértelműen ellenségként határozza meg Oroszországot, nem lehet másként értékelni, mint felhívást a hidegháborúra. Természetes, hogy Oroszország reagált. Szóval a téma nemcsak érthető, de rendkívül aktuális is.

– A duma előtt elhangzó üzenetet egyes körök Amerikának szóló fenyegetésként értékelték, míg én úgy gondolom, hogy inkább felkérés a párbeszédre, az átalakuló világ új szabályainak közös kidolgozására. 
– Igen, ez valójában egy meghívó. Putyin jó ideje úgy gondolja, hogy a Nyugat senkivel nem akar tárgyalni, erre rá kell valahogy, adott esetben az erő felmutatásával kényszeríteni. Ugyanis csak akkor hajlandó a normális párbeszédre, ha kockázatot, veszélyt érez. Ezért aztán meglehetősen sajátos felkérés volt ez a táncra, de mégis csak az, nem pedig fenyegetés. Más kérdés, hogy Putyin nem igazán bízik abban, hogy sikerül leülni, s az Amerikában uralkodó hangulatból ítélve a pesszimizmusa megalapozott.

– Hogy írná le a jelenlegi nemzetközi helyzetet? Sokan új hidegháborúról beszélnek, de erről talán a nyilvánvaló hasonlóságok ellenére sem beszélhetünk. 
– Ez egyértelműen hidegháború. Még ha nem is ugyanolyan, mint egykor volt. De a hangulata, a belső tartalma bizony ugyanaz.

– Visszatérve Oroszországra, több elemző is állítja, hogy Putyin kiváló taktikus, ám nincs igazán stratégiai víziója. Inkább csak világosan megfogalmazott stratégiai célokról lehet beszélni. Melyek ezek?
– Szerintem ma senkinek nincs stratégiai víziója. Átalakulóban van a világ, így ez érthető is. Az ilyen helyzetben legfeljebb taktikáról lehet beszélni. Oroszország ezt nem is titkolja, míg az Egyesült Államok úgy tesz, mintha lenne stratégiai víziója. Európával más a helyzet, tele van problémával, így a legkisebb gondja is nagyobb ennél.

– Arról beszéltünk, hogy Putyin meg akar állapodni Amerikával; nem gondolja, hogy Washingtonnak fontosabb lenne Pekinggel megegyeznie? Miért gondolja Moszkva, hogy éppen vele kell egyeztetni az új világrendről?
– Természetesen senki nem gondolja azt, hogy csak Oroszországgal kell leülni. Mindenkivel másról lehet érdemben tárgyalni. Míg például Oroszország globális befolyása politikai és biztonságpolitikai téren nagyobb, addig Kínáé gazdaságilag. Trump azonban úgy gondolja, hogy senkivel nem kell egyeztetnie. Még a szövetségeseivel sem. A helyzet így egyre instabilabb, s nincs okunk azt hinni, hogy változni fog.

– S ha már itt tartunk, akkor a stratégiai partnerség ellenére Kína és Oroszország érdekei sem mindenben egyeznek.
– Természetesen. Hogy is egyezhetnének?! Két sok tekintetben különböző érdekekkel bíró hatalomról van szó. A lényeg azonban az, hogy Moszkva és Peking között nincs szembenállás, és nincsenek rendszerszerű ellentétek. Míg Kína és az Egyesült Államok vagy Oroszország és az Egyesült Államok között vannak.

– S mi a helyzet e tekintetben Európa és Oroszország között?
– Rendszert alkotó ellentétekről nem beszélhetünk, van azonban sok más. A legnagyobb probléma az, hogy Európával a jelenlegi helyzetben nem lehet következetes párbeszédet folytatni. Amíg Európa a belső problémáit nem oldja meg, addig egyetlen komoly szereplő szemében sem lesz igazán megbízható és elismert tárgyalópartner. Legyen az Kína, az Egyesült Államok vagy éppen Oroszország.

– Mit gondol, a következő hat évben a belső vagy a külső kihívások lesznek a fontosabbak Oroszország számára?
– Felesleges ezen rágódni. A külső kihívások aligha tűnnek el, mint ahogy a belsőkkel is foglalkozni kell. Már csak azért is, mert az ország állapota, ereje meghatározza a külső lehetőségeit is.