Elérkezett a világ az újabb hidegháborúhoz. Ami manapság a Nyugat és Oroszország között zajlik, az nem csupán emlékeztet az évtizedekkel ezelőtti szembenállásra, hanem annak a folytatása. Akkor is, ha minőségileg új szintre lépett az egymásnak feszülés.
A hidegháborúnak megvan a maga logikája. Ez nem a magyarázatok, az árnyalt megközelítések, a meggyőzés, hanem az öntudatos demonstráció ideje. Ennek a jegyében összeállt Washingtonban a keményvonalas Bolton–Mattis–Pompeo hármas, amely semmilyen különbséget nem lát a Szovjetunió és Oroszország között, így Moszkva feltartóztatását, végső soron legyőzését tűzte ki célul. Mint egykor.
Ebbe a sorba illeszkedik Salisbury, Szergej Szkripal egykori kettős ügynök és lánya megmérgezése, amelynek időzítése semmiképpen sem szolgálhatta az orosz érdekeket. Utána jött az orosz diplomaták kiutasítása Londonból, majd az arra adott moszkvai tükörválasz. A kiutasítások a jelek szerint folytatódnak. Ebben a hidegháborús hangulatban tiltották ki Oroszországot a téli olimpiáról, majd kezdődött el a nyári futball-világbajnokság diszkreditálása. Boris Johnson lelkes bólogatása közepette a brit külpolitika már az 1936-os olimpiához hasonlítja az év világversenyét. Az is ebbe a láncolatba illeszkedik, hogy ismét aktivizálta magát a doppingbotrányt kirobbantó Grigorij Rodcsenkov, aki immár átoperálva, símaszkban-napszemüvegben tárgyal amerikai szenátorokkal, és értekezik az orosz veszélyről. A sort folytathatnánk.
Így kezdheti negyedik elnöki ciklusát Vlagyimir Putyin, akit minden eddiginél egyértelműbb arányban választottak újra. Nem utolsósorban azért, mert a nyugati nyomás hatására az oroszok összezártak mögötte. Persze a nyugati sajtó ezt is másképp látja, és jobb híján a választások elcsalását taglalja. Igen, a kampány nem nevezhető fairnek, a szavazáskor is voltak szabálytalanságok, a régiók vezetése igyekezett túlteljesíteni – Putyin hazai legitimációja azonban elvitathatatlan. Annyira, hogy még a liberális-nyugatos választók jelentős része is rá szavazott. Például azért is, mert benne látja az egyre hangosabb ortodox-soviniszta táborral szembeni ellensúlyt.
A fő kérdés nem is ez. Fontosabb, hogy mit kezd az elnök az erős felhatalmazással. Mert az orosz gazdaság teljesítménye és a globális ambíciók közötti különbség továbbra is óriási, az elsöprő győzelemtől függetlenül a rendszert számtalan ellentmondás feszíti, és a külső helyzet sem túl jó a szembenállás súlyosbodása miatt. Mi sem mutatja ezt jobban, mint a Putyin újraválasztását követő, ellenséges érzelmekkel vegyes visszafogottság. Donald Trump annak ellenére hívta fel végül orosz kollégáját, hogy erről a hidegháború szellemében az amerikai külpolitika gurui teljes erővel igyekeztek őt lebeszélni. A lengyel elnököt nem kellett győzködni, Andrzej Duda demonstratív udvariatlansággal kérkedett azzal, hogy nem gratulál. Visszafogott volt Angela Merkel is, ahogy a nemsokára Oroszországba látogató Emmanuel Macron is – biztos, ami biztos – fűzött néhány kioktató megjegyzést a gratulációhoz.
Ebben a helyzetben kell eldöntenie Putyinnak, hogy merre fordítja Oroszország hajóját. A gazdasági reformok felgyorsítása, a politikai rendszer rugalmasabbá tétele, azaz az ország versenyképességének javítása elkerülhetetlen. Annak ellenére, hogy Oroszország méreteit nézve ez nem egyszerű kihívás. Főképp a jelenlegi feszült nemzetközi környezetben. Tisztában van ezzel Putyin is, aki a modern rakéták demonstratív közszemlére tételével mindenekelőtt tárgyalásra hívta Amerikát. Olyan stílusban, hogy Washingtonban is értsék. Európa és Oroszország mindenképpen nyerne azzal, ha csendesedne a hidegháborús kardcsörtetés. A Nyugat is nagyobb hatással lehetne Oroszországra, ha nem lenne ilyen ellenséges a viszony. Kérdés, hogy beleillik-e ez a logika a liberális világrendbe integrálódni nem akarók feltartóztatására fókuszáló héják gondolkodásába.
