Nincs írásos nyoma, hogy bárki más ilyen bátor tettre vállalkozott volna, mint a szombathelyi arborétum vezetője, Bánó István – mondta az MNO-nak Tóth Eszter Zsófia, a Veritas Történetkutató Intézet tudományos főmunkatársa. A Kámoni Arborétum egykori igazgatója – aki nem mellesleg kiváló szakember és a háború alatt lepusztított kert felvirágoztatója is volt –
már az 1956-os forradalmat követő évben „rejtjeles” emlékművet állított az eseményeknek.
Bánó 54 tujafacsemetét ültetett el szomszédos parcellákban olyan módon, hogy a facsoportok száma kiadja 1956. X. 23-át. Az első '56-os emlékmű megalkotójáról nemrég átadott szobra mellett ez a tábla is megemlékezik:
Bár az erdőmérnök példáját ebben a formában – mármint tartós, fizikailag is álló emlékmű felállítását – senki sem követte, így is akadt néhány bátor megemlékező, aki – ha életét nem is, de – egzisztenciáját kockára tette '56 emlékéért – mondta el Tóth Eszter Zsófia.
Az ismertebbek közé tartozott az akkor történelemtanárként dolgozó idősebb Antall József esete 1957. október 23-án, a forradalom első évfordulóján. Ekkor a Toldy Gimnáziumban az osztály, amelyet tanított, az óraközi szünetekben a folyosó fala mellett állva, néma tüntetéssel emlékezett meg az '56-os eseményekről.
Emiatt Antallt meghurcolták, elbocsátották, két diákját, Jeszenszky Gézát és Kapronczay Károlyt érettségije után két évig nem vették fel semmilyen egyetemre.
A titkosszolgálat által szigorúan megfigyelt Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban a harmadikosok Karsai Géza magyar–történelem szakos tanár óráján évről évre a Himnusz eléneklésével, imádsággal emlékeztek meg az ’56-os forradalom áldozatairól. Végül az 1961-es eset után az Állami Egyházügyi Hivatal vizsgálatot rendelt el, az igazgatót leváltották, két tanárt évekre kitiltottak a bencés rendből, a történelemtanárt nyugdíjazták, két diákot – Szentmihályi Szabó Pétert, és Cserháti Károlyt – az ország összes katolikus középiskolájából kizárták.
Bár a megtorlások kegyetlensége – a kivégzések, bebörtönzések, verések – sokakat eltántorított a hasonló akcióktól, szűkebb körben mégsem volt olyan szokatlan az ilyesmi – emlékeztetett a Veritas főmunkatársa: sok házban világítottak a gyertyák az ablakban november 4-én, a kivégzettek családtagjai pedig rendszeresen látogatták a jelöletlen sírokat. Sok családban felelevenítették a valódi történéseket az állami propagandával szemben, elővették az ereklyéket – a rejtegetett lyukas zászlókat, a ledöntött Sztálin-szobor szuvenírként hazavitt darabjait – sorolta. Az állami propaganda egyébként megpróbálta valamilyen formában elmosni a felelősséget a – korabeli terminológiával élve – „sajnálatos októberi események” kapcsán, és erre megvoltak a bevett formulák. A Köztársaság téri sortüzek oka például eszerint az volt, hogy a békés tömeg közé provokátorok vegyültek, akik szovjetellenes jelszavakat skandáltak, és kiszabadultak a börtöntöltelékek, a szovjet hadsereg beavatkozása így elkerülhetetlen volt.
Érdekes volt a tanárok szerepe az emlékezésben. Sokan átugrották ezt a részt a történelemórákon, mások – nem félve a diákok között megbúvó besúgóktól – nyíltan beszéltek a forradalomról.
A rendszer mindenesetre évről évre rettegve várta a forradalom évfordulóját – sok „bajkeverőt” megelőző céllal, mondvacsinált indokokkal be is gyűjtött a rendőrség minden október 23-án, illetve március 15-én.
A szamizdat irodalom, illetve a Szabad Európa Rádió is rendszeresen megemlékezett '56-ról – mondta Tóth –, majd a nyolcvanas években enyhült az állami kontroll, az évtized elejétől az egykori Petőfi-körös Hegedűs B. András szűkebb baráti körben interjúkat készített az események résztvevőivel, 1986-ban titkos lakás-összejövetelen találkoztak az egykori Munkástanács vezetői a demokratikus ellenzékkel. Az irodalmi élet résztvevői sem maradtak némák, alig-alig burkolt célzásokkal teli verseik közül az egyik legismertebb talán Nagy Gáspár Öröknyár: elmúltam 9 éves című, 1983-as verse, amelyben néven nevezendő gyilkosokról, eltemetendő csontokról ír, Nagy Imre monogramja pedig hat alkalommal is el van rejtve a rövid műben.
A magyar emigráció és a nemzetközi kapcsolatokkal bíró ellenzékiek is napirenden tartották a témát; Ronald Reagantől Václav Havelig számos prominens személyt foglalkoztatott a magyarok ügye. A hazai nyilvános főhajtások kezdetei a rendszer végnapjaival estek egybe: 1987. október 23-án és '88 július 16-án, Nagy Imre kivégzésének 30. évfordulóján Budapesten Mécs Imréék szerveztek kisebb tüntetéseket. Utóbbit a rendőrség a Szabadság téren erőszakkal szét is oszlatja – ez volt egyébként az utolsó ilyen rendőri erőszakkal végződő megmozdulás a rendszerváltás előtt – húzta alá a kutató.
