Mikor törték meg a magyarság gerincét?

Holokauszt-áldozatok és hortobágyi kitelepítettek „sérelmi csőlátásáról” is szó volt egy könyvbemutatón.

A kutatás eredményei sok mai társadalmi probléma gyökerét is feltárják: szembesülhetünk vele, hogy az 1950 és 1953 közötti eseményekben megroppant a közösség gerince: a kitelepített mintegy 2500 család, a magyar vidék tartóoszlopainak hiánya a mai napig érzékelhető, például a fejlesztési és integrációs problémákban – mondta A Hortobágy örökségei – Kényszermunkatáborok és lakóik nyomában című kötet alapját adó program kapcsán Csite András társadalomkutató.

A kötet szerkesztője, Saád József röviden összegezte, hogy a kitelepítések során tizenkét zárt kényszermunkatáborba hurcolt embereket 550 faluból szedték össze, ők pedig a mikrotörténetet, az egyes családok történetét próbálták feltárni, ez jól illusztrálja, mennyire befejezhetetlenül hatalmas, óriási munkáról van szó.

A kötetben megjelent történetek így csak a jéghegy csúcsát jelentik – monda Saád.

Csite András arról beszélt ugyanakkor, hogy amikor gyengül a nemzeti identitás, különösen fontosak az olyan, közös tudástermelésen alapuló, közösségteremtő projektek, mint a TTMA gyűjtései. Azzal, hogy most ez könyv formában is megjelenhetett, végül is az igazság, az egykori kényszermunkások igazsága győzött – jelentette ki, ezzel elgurítva a későbbi lavinát kavaró első hógolyót.

Nagy Mária, a kötet egy másik szerzője csatlakozott ehhez a kijelentéshez: „győztünk”. Hiszen a kutatás egyik célja volt megőrizni az utókornak, hogy mi is történt akkoriban, holott az akkori hatalom a kitelepítetteknek azt üzente: maguk nem léteznek, nem fognak létezni, az eddigi életük, eredményeik nem érvényesek, holnaptól új világ lesz, amelyben nincs helyük. A könyv megjelenése egy újabb győzelem efölött – jelentette ki a szerző.

„Én nem érzek átütő győzelmet, sőt iszonyú társadalmi elhallgatást és agyonhallgatást érzünk, tapodtat sem haladtunk a rendszerváltás óta”

– jelentkezett szólásra az egyik résztvevő. Az idős férfi hangsúlyozta: a kárpótlások terén nem történt semmi, holott akik a legjobban megszenvedték a történteket, azok már meghaltak, ő most hatvannyolc éves, és négy és fél évesen került a Hortobágyra. Ráadásul a köztudatban sincsen benne az ő szenvedéstörténetük, ellentétben például a holokauszttal. Ezért

mindkét téren „tanulnunk kell zsidó honfitársainktól” – mondta. Jó lenne, ha ennyi információ nyilvánosságot kapna erről a korszakról, és ha a kárpótlási ügyeket is rendeznék,

kezdve azzal, hogy ismerjék el kitelepítésként az 1953-as amnesztia utáni kényszerlakhely-kijelöléseket is, és ha megvannak még a földek, házak, akkor adják vissza az elrabolt vagyont. A kitelepítés ízig-vérig magyar történet, ekkor törték el a magyar vidék gerincét – jelentette ki.

A holokauszt is magyar ügy volt

– érvelt ellene egy másik résztvevő, aki úgy mutatkozott be, mint aki csecsemőkorában élte túl a holokausztot. Mint mondta, a 8500 kitelepített legalább utána elfoglalhatta a helyét a társadalomban, a 800 ezer elhurcolt zsidó nagy részét viszont megölték, holott ők a magyar polgári fejlődés zászlóvivői voltak. Nem szabad a kettőt szembeállítani – hangsúlyozta, de azt azért hozzátette, hogy két különböző nagyságrendű dologról van szó.

Mindenkinek a saját története fáj a legjobban, ezeket a társadalom állítja szembe egymással – replikázott az előző úr. A magyar zsidók elhurcolása a zsidóknak fáj, a nemzetközi zsidóság ezt megfelelően prezentálja a sajtóban, a kitelepítés túlnyomórészt magyar gazdákat érintett, erről mindenki hallgat. A magyar költségvetés harmincmilliárd forintnyi összeggel támogatja a holokausztban érintetteket, ehhez képest az egykori hortobágyi kitelepítettek semmit sem kaptak. Egyensúly kellene mindkét téren – hangsúlyozta.

Egy másik, nyolcvanas éveiben járó társa hozzátette: a kutatásnak célja kell hogy legyen az igazságszolgáltatás is. Márpedig most – a holokauszttal ellentétben – a tudományos tőke a valóságban nem érvényesült, például annak elismerése, hogy a kitelepítetteket egész életükben hátrányosan diszkriminálták a felsőoktatásban és a munka világában is, így most a nyugdíjaik is átlag alattiak – mondta.

Ez nem a megfelelő hely a politikai jellegű tevékenységre, hiszen a kutató ettől igyekszik magát távol tartani – mondta Nagy Mária néhány másodperc kínos csend után. Mindenkinek a magáé fáj a legjobban, de muszáj folyamatként látnunk a történteket: a rablás elkezdődött a zsidók kifosztásával a háborúban, utána jöttek a svábok, majd a kuláklisták – hangsúlyozta.

Saád az emlékezetközösség hiányáról beszélt: a „sérelmi csőlátás” óriási probléma, mintha mások nem szenvedtek volna, csak mi.

Ez a kutatások szegmentáltságát is jellemzi – mutatott rá –, pedig jó volna egy holokausztkutatóval együtt dolgozva végignézni akár csak azt, milyen társadalmi, területi átfedések voltak például a Szegedről elhurcolt zsidóság és a későbbi „kulákok” között: vagyonok forogtak, embereket irtottak és deklasszáltak, egyéni tragédiák sora kirajzolhat fontos társadalmi mintákat – mondta. Saád odapörkölt az első megszólalónak is: ha úgy érzik, nincsenek benne a történelemben, „tessék erőteljesebben képviselni, hogy kerüljön be a szenvedéstörténetük a történelemkönyvekbe. Ez verseny, helyt kell benne állni.”

Egy idősebb hölgy hozzászóló, aki állítása szerint családja révén mindkét tragédiában érintett volt, azzal torkolta le a vitázó hozzászólókat: most, amikor elértünk valamit, akár ennek a könyvnek a kiadásával, méltatlan szemrehányást tenni. A sérelmi csőlátás, amely egyébként személyiségzavar, mindkét oldalon megvan, de nem arról kellene beszélni, hogy ki a szerencsétlenebb és kevésbé kárpótolt – hangsúlyozta –, a fő a történelmi örökség, a tragédia pedig közös.

A kutatók a folytonosság vizsgálatát hangsúlyozták.

Nagyon sok közös vonás van a 20. század üldözöttei között: a tulajdon elvételének mintázatai, családok szétszakítása, elhurcolás, kivégzések – mondta Nagy Mária.

Saád József említette: bár hajlamosak vagyunk éles korszakhatárokat látni – a németek nulla-évnek hívják 1945-öt –, sok család egyéni életútját megvizsgálva világossá válik, hogy ennek nincs értelme: a történet csak folytonos lehet, sok család egyéni történeteinek összevetése. Ez segíthet megérteni mások szenvedéstörténetét is.

A kötet szerkesztője példát is hozott: az Orbán család tagjai Jászapátiban éltek, és a családfő „amerikásként” szerzett pénzéből, évtizedes munkával felépített gazdaságukat vették el, amikor kitelepítették őket, végül a rendszerváltáskor szerezték vissza a birtokot, amellyel a későbbi gyerekek már nem tudtak mit kezdeni, most Ausztriába járnak át dolgozni gyakorlatilag cselédnek. És ott volt a Semsey-mintagazdaság története: a birtokot a felvilágosult mecénás-nemesúr és zsidó bérlők szakértelme virágoztatta fel, s elvétele után állami gazdaság lett belőle, proletarizálódott, deklasszálódott, a rendszerváltáskor széthordták, ma már „délben józan embert nem látni ott”.

„Ezeket a történeteket mind bele kell szőni a közösbe, különben csak az öklünket rázzuk, és az igazságot követeljük”

– mondta Saád. Nagy Mária hozzátette: ne legyünk annyira búsak és haragosak, mindenkinek dolga megírni a saját történetét, hogy ezekből összeálljon az igazság.