A magyar Szent Korona, és a koronázási ékszerek – a jogar, a koronázási palást, az országalma, a koronázási kard és a koronázási nagykereszt – egyébként is rendkívül kalandos életutat jártak be.
A Szent Korona alapvetően két részből áll: az alsó, a Corona Graeca („görög korona”) 11. századi, bizánci eredetű, ezt a Corona Latina zománcozott képekkel díszített pántjai fedik. Legkésőbb III. Béla idejétől egészen utolsó királyunkig, a Habsburg IV. Károlyig csak akkor számított törvényesnek a koronázás, ha a Szent Koronával végezték.
Így nem véletlen, hogy minden trónviszály esetén komoly harcokat vívtak a kegytárgyak megszerzéséért, vagy furfanggal rejtegették őket. Az Árpád-ház 1301-es kihalása utáni interregnumban a bajor trónkövetelő, Ottó kulacsban csempészte Magyarországra a birtokába került Szent Koronát. Az első Habsburg, Albert király 1440-es halála után az özvegy királyné párnába rejtve Bécsbe vitte, itt III. Frigyes német-római császár kezére került, tőle vásárolta vissza Hunyadi Mátyás 1463-ban. A mohácsi csatavesztést követően sok kaland után a Habsburgokhoz került. 1608-ban hozták vissza Magyarországra, Pozsony öregtornyában őrizték – állítólag itt ferdült el tetején a kereszt –, innen 1790-ben Budára került, ahonnan az 1848–49-es forradalom végén Kossuthék menekítették ki, végül Orsovánál ásták el a hozzá tartozó ládában. Az osztrák rendőrségnek csak 1853-ra sikerült megtalálnia, a kiegyezés után, 1867-ben koronázták meg vele I. Ferenc József császárt. 1919-ben a Tanácskormány uralma alatt a Szent Korona elpusztítása vagy elárverezése egyaránt felmerült, de végül nem került rá sor.
Horthy Miklós kormányzósága idején újfent nagy becsbe került a korona. A második világháború kitörése aztán újabb kalandokat hozott: az amerikai bombázások miatt 1942 őszén rövid időre egy óvóhelyre menekítették, majd 1944 novemberében a szovjet hadsereg elől vitette a Szálasi-kormány előbb Veszprémbe, Kőszegre, majd a front előretörésével az ausztriai Mattseebe, ahol elásták. A koronaőrség parancsnoka azonban fogságba esve átadta a 7. amerikai hadseregnek, innen 1945 júliusában a bajorországi Augsburgba, majd egy frankfurti banktrezorba került, onnan vitték 1951-ben az Amerikai Egyesült Államokba. A Kentucky állambeli Fort Knox katonai támaszponton őrizték, ahol az amerikai pénzügy-minisztérium központi aranylerakata is volt, és amelyet a hadsereg egy tankhadosztállyal biztosított.
Bár a szovjet megszállás alatt álló Magyarország államformája az 1946-os I. törvénycikk szerint köztársaság lett, a magyar kormány 1945 és 1953 között többször kérte a korona visszaszolgáltatását az USA-tól, Washington ezt elutasította, és közölte: Amerika a magyar Szent Koronát nem tekinti hadizsákmánynak, sem restituálandó műkincsnek, hanem megkülönböztetett jellegű tulajdonként kezeli és őrzi.
A Rákosi-rendszer ténykedése, majd az 1956-os forradalom és a prágai tavasz 1968-as leverése miatt fagyos amerikai–magyar viszony a hetvenes évek elejére enyhült annyira, hogy a koronázási ékszerek visszaszolgáltatása újra szóba kerülhetett. 1975-ben az amerikai külügy kijelölt osztályvezetője átadta a korona őrzésének feladatát magyar kollégájának, 1976 májusában pedig az Amerikába látogató Szekér Gyula miniszterelnök-helyettes Gerald Ford elnöktől ígéretet kapott a helyzet felülvizsgálatára. Később a Fordot 1977-ben váltó, mélyen vallásos James Carter pedig ténylegesen az ékszerek visszaadása mellett döntött, és ezt az év októberében közölte Puja Frigyes magyar külügyminiszterrel. Bár volt, aki amerikai, illetve magyar emigráns részről is ellenezte a visszaadást, olyanok álltak ki a döntés mellett, mint például John Lukacs.
Ezután az átadási ceremónia részleteit Magyarországra érkezett amerikai delegáció egyeztette pontról pontra, magyar részről pedig felállt a későbbi Koronabizottság alapjául szolgáló szakértői csoport, amely Fort Knoxba utazott a korona állapotának felmérése és az ereklye szállítható állapotba hozása céljából. Az amerikaiak egyébként számos feltételt támasztottak: ragaszkodtak a nyilvános kiállításhoz, illetve hogy a magyar egyházfő, Lékai László bíboros, érsek is jelen legyen a repülőtéri fogadásnál. Ami viszont még ennél is fontosabb volt: egyes visszaemlékezések szerint kérték, mások szerint nyomatékosan követelték, hogy Kádár János ne legyen jelen az ékszerek visszaadásánál. Ezek a feltételek mind teljesültek. Nagy János akkori külügyminiszter-helyettes visszaemlékezése szerint Kádár nem is akart részt venni az ünnepségen.
A Szent Korona Magyarországra szállítására végül 1978. január 5-én került sor – a ládán, amelyben szállították, az a felirat állt, hogy sugárveszélyes tárgy. Az ékszerek este tíz órakor érkeztek meg Ferihegyre, ahol magas szintű fogadtatásban részesítették, innen vitték őket a Parlament épületébe, ahol az amerikai kísérő a nála lévő kulcsokkal kinyitotta a koronaládát. Az éjszaka folyamán egy amerikai és egy magyar diplomata állt jelképes őrséget a korona mellett, s a Kormányőrség is biztosította a helyszínt.
Másnap, január 6-án került sor az ünnepélyes átadásra az Országház Kupolacsarnokában, amikor a koronázási ékszereket Cyrus Vance amerikai külügyminiszter átadta a „magyar nép képviselőinek”: a jeles közéleti személyiségek – Illyés Gyula író, Varga Imre szobrász és hasonlók – mellett ez Lázár Györgyöt, a minisztertanács elnökét, helyettesét, Aczél Györgyöt és Apró Antal házelnököt jelentette, aki végül az átvételi elismervényt aláírta.
A ceremónia során elhangzott a magyar és az amerikai himnusz – ilyenre korábban talán sohasem volt példa –, az ünnepséget pedig a sokáig tiltott, illetve csak katonai eskütételnél énekelt Szózattal zárták.
A koronát és a jelvényeket némi restaurálás után a Magyar Nemzeti Múzeumba szállították, innen 1999. december 21-én került a Szent Korona, a jogar és az országalma a Parlament Kupolacsarnokába.
(A cikk elkészítéséhez egyebek között a Koronaőrség és a Hadtörténeti Intézet anyagait, valamint Nagy János akkori helyettes külügyminiszter visszaemlékezéseit használtuk fel.)
