Így üldözték a gyárak széthordóit a 70-es években

Százhúszezerszer nyomoztak társadalmi tulajdon elleni bűncselekmény miatt, s a szabotázstól is rettegtek.

Nemcsak a hírhedt III/III létezett, rengeteg más ügynökhálózat volt a szocializmus idején, időnként átfedésben egymással – mondta el Orbán Balázs az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában tartott előadásában.

A gazdasági bűncselekményeket két típusba sorolták: voltak a népgazdaság elleni és a társadalmi tulajdon elleni cselekedetek, előbbi esetében az állambiztonság, utóbbi esetében a rendőrség volt az illetékes.

A szerveknek elég sok gondjuk akadt: csak az 1970-es években 120 ezer bűncselekményt kellett kinyomozniuk, ezek 96 százaléka egyszerű lopásként a társadalmi tulajdon elleni bűncselekmények körét szaporította, és a maradék 4 százalék népgazdaság elleni bűncselekmény jelentősebb része is inkább deviza- vagy vámbűncselekmény volt, azaz feketézés és csempészet. Ugyanakkor nem is feltétlenül az érték számított – hangsúlyozta Orbán. Simán ráhúzhatták, hogy népgazdaság elleni bűncselekmény,

ha valaki például ellopott a székesfehérvári Ikarus-gyárból egy nem különösebben értékes csavarkulcsot, viszont emiatt leállt az üzem,

s ilyen lehetett a munkamorál zuhanása vagy a selejtarány romlása is, mivel a népgazdaság jó hírét rontotta például a külföldi befektetők szemében. Ilyenkor az ügy már az állambiztonság illetékességébe tartozott.

Ami a nyugati befektetőket illeti a hetvenes években: valóban voltak ilyenek, ugyanis a szocialista Magyarország ezekben az időkben kezdett hiteleket felvenni önmaga finanszírozására, ezt pedig törleszteni kellett, méghozzá abban a valutában, amelyben felvettük. Kádárék ezért lehetővé tették, hogy külföldi befektetők bérmunkában foglalkoztassák az embereket az itteni gyárakban, például a Martfűi Cipőgyárban Adidas lábbelik, az egyébként hadiipari célokat szolgáló Mátravidéki Fémművek füzesabonyi részlegében dezodorosdobozok, tubusok készültek. Ezzel szükségszerűen sok külföldi üzletember, no meg berendezés érkezett, főleg Nyugat-Németországból, a beszerelő szakemberekkel együtt.

Ezzel az állambiztonságnak is lépést kellett tartania: addig az ellenséget az 1956-os forradalom leverése után elégedetlenkedők köréből várták, most az ezzel foglalkozó III/III-as alosztályokat átirányították a III/II-höz, a kémelhárításhoz. A vállalatokat pedig A, B és C kategóriába osztották. Az A kategóriás üzemek – állam- vagy hadititkokkal rendelkező tervező-kutató intézetek, hadiipar, bankok, főbb közlekedési csomópontok – védelméért az állambiztonság felelt. A B kategóriásoknál az állambiztonsági és a rendőri szervek egyformán jelen voltak. A C kategóriások nem igényeltek állambiztonsági ellenőrzést.

Az állambiztonság és a rendőrség hálózata is kiterjedt volt: egy-egy üzemen belül voltak hivatalos kapcsolatok, akik pozíciójuk miatt voltak kénytelenek együttműködni, például a vezetésben; voltak önkéntes társadalmi kapcsolatok, akik

egyébként is szerették feljelentgetni a kollégákat, és kellően megbízhatók is voltak.

És akkor még nem beszéltünk a hálózati személyekről, akiket például valami korábbi stiklijükkel vagy az állásuk elvesztésével zsarolhattak. Ebbe a pozícióba a felfelé és lefelé is nagyobb látósugárral bíró középvezetőket szerették beszervezni.

Azért a vadászterületek is ki voltak jelölve: például a rendőrség nem szervezhetett be egyházi személyeket, párttagokat, hírességeket, mert ez az állambiztonság reszortja volt.

Orbán Balázs elmondta: a nagy értékre elkövetett, azaz ötvenezer forint értéknél súlyosabb bűncselekmények felét vállalati vezetők vagy osztályvezetők követték el, sorukban rengeteg párttaggal, ezért előfordult, hogy központilag állították le a nyomozást. Ezzel kapcsolatban az MNO-nak azt is elárulta: bár ez az ötvenezer forint soknak tűnhet a korabeli fizetésekhez képest, valójában mai értékén sem több egymillió forintnál.

Legendák keringenek a szocialista munkamorálról, ez a külföldieknek bedolgozó vállalatoknál azonban nem volt jellemző, a magas selejtarány nagyobb gondot jelentett a lógásoknál, mert az ilyen terméket a nyugati megrendelő egyszerűen visszadobta. Ilyenkor sokszor vizsgálódott az állambiztonság és a rendőrség is, de általában emberi hiba, elavult technológia vagy más állt a dolog hátterében, nem a rettegett szabotázs – mesélte Orbán.

Martfűn például – ahol gyakorlatilag ugyanazon a gyártósoron készültek az Adidas cipők, mint a kísértetiesen hasonló Tiszák – 1983 novemberében leégett a vegyianyag-raktár, egymillió forintos kárt okozva, néhány napra rá pedig az egyik futószalag is lerobbant. De hiába nyomoztak nagy erőkkel, kiderült, hogy csak műszaki hiba állt a dolog hátterében, nem pedig a nyugatnémet technikus és gyártási ellenőr társa, akiket megfigyeltettek.

A nyugati fellazítás, bomlasztás azonban tényleg jelen volt, ha nem is feltétlenül a nyugatról érkező szakemberek részéről, hanem akár csak úgy, hogy például a korábbi kitelepítettek és disszidensek turistaként hazajöttek családlátogatásra, és megcsillantották új autójukat és a nyugati életstílust – jegyezte meg portálunknak a kutató.