Így ömlött a vér a Parlamentben

A tanácskormány öklei szorgosan dolgoztak, vértől iszamósak voltak az Országház pincéi.

Miután elfoglalták az úri Magyarország szimbólumát, a kommunisták saját céljaiknak rendelték alá a megszerzett helyiségeket, amelyeken B. Müller végigvezetett bennünket. A túra kiindulópontja a laptudósítók egykori étterme volt, itt, és a vadászteremben tartotta ugyanis fogva a politikai rendőrség a reprezentatív vezetőket: azokat, akiket veszélyesnek tartottak a tanácskormányra, egyszerűen összefogdosták és ide hurcolták.

Ők az 1918 előtti elit tagjai voltak: volt képviselők, egyházi és katonai vezetők, földbirtokosok, több százan. A foglyoknak relatíve jó dolguk volt – mondta a kutató –, ami azt jelenti, hogy fizikai erőszak nem érte őket, és saját költségükön a belügyeseket élelmező proletár konyhában vagy a mostani parlamenti menza helyén működő étteremben is ebédelhettek – persze fegyveres kíséret mellett –, s ha lefizették őreiket, a teraszon dohányozhattak is. Fekhelyük ugyan a földön volt, de szőnyegekkel takarózhattak.

Ugyanakkor állandó pszichikai terrornak voltak kitéve: visszatérő ígéret volt, hogy másnap kivégzik őket; sokszor éjszaka fegyvert csörtetve vonultak át a szobán a Lenin-fiúk; máskor bedobtak közéjük egy-egy kevésbé szerencsés, félholtra vert foglyot, csak a miheztartás végett.

Ugyanis a későbbiekben Korvinék erőszakszervezete sorra göngyölített fel valódi rendszerellenes összeesküvéseket is – például a ludovikás tisztekét –, a résztvevőket pedig vallatták, és kegyetlenül megkínozták – ez jellemzően a Lenin-fiúk feladata volt. Az összevert embereket többek között a közeli gobelinteremben őrizték, az innen nyíló kis szobákba dobálták be a verésbe beleájult áldozatokat, amíg magukhoz tértek, hogy folytathassák rajtuk a kínvallatást.

Sétánk közben átvágtunk a kupolatermen – itt volt az ellenforradalom letörésében elesett vörös őrök állami gyászszertartása is –, és elhaladtunk azok mellett a termek mellett is (például a mai Nagy Imre-terem), ahol a politikai nyomozók priccseken és ágyakon aludtak.

Ők, mint B. Müller elmondta, igencsak sikeresen végezték a dolgukat: lényegében minden ellenforradalmi szervezkedést időben lekapcsoltak; a vörösterrornak is végül a román megszállás vetett véget, nem valamiféle sikeres belső ellenállás.

Az egyetlen, bizonyíthatóan a Parlamentben történt haláleset Szőcs Andrásé: a színész-katonatisztet ellenforradalmi szervezkedés miatt hurcolták ’19 júniusában az Országházba; holttestét egy világítóudvarban találták meg borzalmas sebekkel.

Weis István dunántúli kormánybiztos – nem bírván a kínzásokat és a belőle kicsikart vallomások erkölcsi súlyát – a mellékhelyiségben felvágta a saját torkát, de a Rókus Kórházba vitték, ahol nagyjából meggyógyították – majd vitték vissza az Országházba.

Ez köszönhető volt például az 1918 előtti államrendőrségi állomány önkéntes vagy kényszerített átvezénylésének: ők képezték ki a nyomozókat, és irányították a nyomozásokat – később pedig ők segítették bíróság elé a volt népbiztosokat és verőlegényeket.

A munkamegosztás egyértelmű volt: a körülbelül 400 nyomozó jellemzően nem végzett fizikai kínzásokat – ez Cserny és a Lenin-fiúk dolga volt –, hanem más módszereket alkalmazott. A már említettek mellett „kint felejtették” a már akár bántalmazással megdolgozott áldozat halálos ítéletét az asztalon, egy speciális színészkülönítmény pedig a szabad világban a kávéházak, kaszinók közönségébe próbált beépülni, illetve álrabként az őrizetesek bizalmába férkőzni – meglehetősen sikeresen. Az újabb és újabb letartóztatások – összesen mintegy 3 ezer nyomozás –  jelentős részét feljelentések tömegeivel segítették Budapest egyes lakói. A háznagyasszony termében ellenőrizték a levelezéseket, és működtették a cenzúrát.

Jellemző volt az egyes őrizetesek „sétáltatása” is: elkísérték a szervezkedéssel gyanúsított egyént a társaival megbeszélt találkozási pontra, és mindenkit, aki kapcsolatba lépett vele, akár odaköszönt, letartóztatták; ha nem vallott, mehetett a pincébe a Lenin-fiúk kezelésébe.

Utunk is nagyjából itt ért véget, ahol Cserny emberei dolgoztak. Ők javarészt frontot is megjárt egykori katonák voltak, akiktől tapasztalataik miatt egyáltalán nem állt távol az erőszak. Jellemzően a vízvezetékcsövekre kötözték a rabokat, és ott verték őket vizes kötéllel, puskatussal.

A legkegyetlenebb azonban egy egykori orosz és egy szerb hadifogoly – Grünblatt Boris és Sid Aserovits Leon – volt, számos áldozatuk emlékeiben mély nyomot hagytak.

„Reggel kezemnél fogva megkötöztek, és felhúztak a vízvezetékcsőre, míg Bonyhádi és Boris a talpamat öngyújtóval égette, [ ] a két térdemet valami gumibottal addig ütötték, amíg le nem roskadtam, kihasadt testemről letépkedték a kötéseket [ ], azután odakötöztek egy székhez, a nyakamra egy emberi fülekből, orrokból s nemirészekből álló karikát tettek, s kérdezték, hogy hol kezdjék rajtam a csonkítást” (Szörtsey József visszaemlékezése, akit a már említett Perényi-összeesküvés miatt fogtak el).

B. Müller megmutatta a raktárakat, ahol vélhetőleg a kínzások folytak. Mint kérdésre mondta, elképzelhető, hogy van valóságtartalma a Tormay Cécile által is leírt városi legendának, miszerint a vörösök jelszóra berregtették különféle járművek motorjait a pincék külső falainál. Ezzel próbálták ugyanis elnyomni a kínvallatás alatt álló áldozatok üvöltözését és sikolyait, amelyek kihallatszottak – ki az Országháza térre, azaz a mai Kossuth térre.