Ötvenöt esztendeje derült ki: nekivágunk az ismeretlennek

Kennedy öt és fél évtizede hirdette meg az emberiség történetének egyik legnagyobb vállalkozását.

A csapatnyi német kutató nagy segítséget jelentett az amerikaiaknak abban, hogy a hidegháború előrehaladtával mindinkább sikerüljön technológiailag a Szovjetunió fölé kerekedni. Meg kell említeni azonban azt is, hogy a megnyert tudósok közül néhányat háborús bűnökkel vádoltak Nürnbergben.

A holdprogram tényleges elindulását hosszadalmas ötletelés és tervezés előzte meg. Sok koncepció látott napvilágot – Werner von Braunék csapata például a Hold-űrhajót több kisebb darabban juttatta volna az űrbe – de a győztes ötletet az amerikaiak mégis egy orosztól, Jurij Kondratyuktól szerezték. Kondratyuk még 1914-ben publikálta elképzeléseit arról, hogy a Holdra történő leszállást egy komppal is meg lehetne oldani, ezáltal nem kell a teljes űrhajót letenni, majd hatalmas üzemanyag-fogyasztás árán ismét felemelni égi kísérőnk felszínéről.

A program nem ment könnyen: az amerikaiaknak új rakétát, űrhajót és kiszolgáló infrastruktúrát kellett kifejleszteniük. Ráadásul, mivel a Hold elérésével az Egyesült Államok több lépcsőfokot akart egyszerre átugrani, még a program kidolgozása alatt ki kellett fejleszteniük a pontos manőverezést kívánó dokkoláshoz, valamint az űrsétához szükséges technológiát. Éppen e célból hozták létre az Apollo „előzetesét”, a Gemini programot, mellyel sikeresen el tudták sajátítani a szükséges ismereteket.

A Hold felderítésére – hogy mégse teljesen tapasztalatlanul érkezzenek – kifejlesztették a Surveyor és Lunar Orbiter szondákat, az előbbi típushoz tartozó járművekkel a leszállási körülményeket vizsgálták, utóbbival orbitális pályáról figyelték meg az égitest felszínét.

Bár sokat készültek rá, az Apollo program első igazi bevetése katasztrófába torkollott. Az Apollo–1 kabinjában még a földi tesztelések során tűz ütött ki, amelyben mindhárom bent tartózkodó űrhajós meghalt. A program ugyanakkor haladt tovább, és még további 16 küldetést ért meg. Leghíresebb ezek közül kétségtelenül az Apollo–11 utazása lett, melynek keretében Neil Armstrong 1969. július 20-án,  két perccel este negyed 9 után első emberként a Hold felszínére léphetett.

„Kis lépés ez egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek.”

– hangzott el a rádión az azóta szállóigévé vált mondat.

1972, mindeddig az utolsó holdraszállás után 44 évvel ma azt próbáljuk kitalálni, hogyan ismételjük meg, amit évtizedekkel korábban már többször is elértünk. Új űrhajókat és rakétákat fejlesztenek szerte a világon, az amerikaiak egyre jobban támaszkodnak magáncégekre is, mégsem sikerült azóta sem megismételni a negyven éve látott eredményeket.

Számos ötletet hallani, vannak, akik egyenesen bázist álmodnak a Holdra, egyes szakemberek pedig csak egyszerűen a Földhöz legközelebbi égitesten akarnak kipróbálni egy reménybeli emberes Mars-misszióhoz használt technológiát.

Úgy tűnik, ma hiányzik mindaz a vakmerőség, tudásvágy és ambíció, illetve érdek, ami 55 évvel ezelőtt Kennedyt arra vezette, hogy nemzete céljának jelöljön meg valamit, amihez foghatót azelőtt és azóta sem látott az emberiség.