John Fitzgerald Kennedy híres kongresszusi beszédével, lényegében 55 évvel ezelőtt, 1961. május 25-én indult el az amerikai holdprogram, az emberiség történetének egyik legnagyobb vállalkozása. A szovjetek mögött az űrversenyben akkoriban lemaradni látszó amerikaiak elnöke egész pontosan azt mondta a törvényhozás előtt: „hiszem, hogy e nemzetnek el kell köteleznie magát amellett, hogy még az évtized vége előtt embert juttat a Holdra, és onnan biztonságban vissza is hozza a Földre”.
A világpolitikai célokat szolgáló nagyravágyás olyan mértékű volt, hogy az Egyesült Államok minden lehetséges forrást biztosított a NASA számára.
Az ötvenes évek második felétől a hidegháború kiterjedt egy új hadszíntérre, a világűrre is. Sokáig úgy tűnt, az amerikaiak csak loholnak a szovjetek után: Moszkva 1957-ben felbocsátotta a Szputnyikot, a világ első mesterséges holdját. Az amerikaiak számára az, hogy a szovjetek Föld körüli pályára tudtak állítani egy eszközt, fenyegetést jelentett, mivel úgy értelmezték, ellenfelük innentől bombázni tudja majd a Föld bármely pontját. Noha a kihívásra válaszul az Egyesült Államok létrehozta a NASA-t, 4 év múlva, 1961. április 12-én az első űrhajós, Jurij Gagarin sikeres repülése újabb ütést vitt be a nyugati világ vezető hatalmának.
Kennedy ugyanakkor – bár az amerikaiak május 2-án sikeresen az űrbe juttatták Alan Shepardöt egy Mercury űrhajó fedélzetén – azt akarta elérni, hogy a történtektől függetlenül az Egyesült Államok olyasvalamit hajtson végre, ami eljelentékteleníti az addigi szovjet eredményeket. Két ötlet merült fel: egy Föld körül keringő űrállomás megépítése, illetve a Holdra szállás – végül utóbbira esett a választás.
Az amerikaiaknak rakéták terén volt egy fontos ütőkártyájuk: a második világháború után több, kiválóan képzett német rakétatudósra sikerült ugyanis lecsapniuk. Közülük talán Wernher von Braun, a háború során hírhedtté vált V2-es rakéta egyik fő fejlesztője volt a legnevesebb – aki később megtervezte az amerikaiaknak a Jupiter-C rakétát –, de mások mellett megemlíthető a holdautó kialakításában aktívan közreműködő Eberhard Friedrich, Michael Rees, vagy éppen Konrad Dannenberg, a Saturn rakétaprogram helyettes vezetője.
A csapatnyi német kutató nagy segítséget jelentett az amerikaiaknak abban, hogy a hidegháború előrehaladtával mindinkább sikerüljön technológiailag a Szovjetunió fölé kerekedni. Meg kell említeni azonban azt is, hogy a megnyert tudósok közül néhányat háborús bűnökkel vádoltak Nürnbergben.
A holdprogram tényleges elindulását hosszadalmas ötletelés és tervezés előzte meg. Sok koncepció látott napvilágot – Werner von Braunék csapata például a Hold-űrhajót több kisebb darabban juttatta volna az űrbe – de a győztes ötletet az amerikaiak mégis egy orosztól, Jurij Kondratyuktól szerezték. Kondratyuk még 1914-ben publikálta elképzeléseit arról, hogy a Holdra történő leszállást egy komppal is meg lehetne oldani, ezáltal nem kell a teljes űrhajót letenni, majd hatalmas üzemanyag-fogyasztás árán ismét felemelni égi kísérőnk felszínéről.
A program nem ment könnyen: az amerikaiaknak új rakétát, űrhajót és kiszolgáló infrastruktúrát kellett kifejleszteniük. Ráadásul, mivel a Hold elérésével az Egyesült Államok több lépcsőfokot akart egyszerre átugrani, még a program kidolgozása alatt ki kellett fejleszteniük a pontos manőverezést kívánó dokkoláshoz, valamint az űrsétához szükséges technológiát. Éppen e célból hozták létre az Apollo „előzetesét”, a Gemini programot, mellyel sikeresen el tudták sajátítani a szükséges ismereteket.
A Hold felderítésére – hogy mégse teljesen tapasztalatlanul érkezzenek – kifejlesztették a Surveyor és Lunar Orbiter szondákat, az előbbi típushoz tartozó járművekkel a leszállási körülményeket vizsgálták, utóbbival orbitális pályáról figyelték meg az égitest felszínét.
Bár sokat készültek rá, az Apollo program első igazi bevetése katasztrófába torkollott. Az Apollo–1 kabinjában még a földi tesztelések során tűz ütött ki, amelyben mindhárom bent tartózkodó űrhajós meghalt. A program ugyanakkor haladt tovább, és még további 16 küldetést ért meg. Leghíresebb ezek közül kétségtelenül az Apollo–11 utazása lett, melynek keretében Neil Armstrong 1969. július 20-án, két perccel este negyed 9 után első emberként a Hold felszínére léphetett.
„Kis lépés ez egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek.”
– hangzott el a rádión az azóta szállóigévé vált mondat.
1972, mindeddig az utolsó holdraszállás után 44 évvel ma azt próbáljuk kitalálni, hogyan ismételjük meg, amit évtizedekkel korábban már többször is elértünk. Új űrhajókat és rakétákat fejlesztenek szerte a világon, az amerikaiak egyre jobban támaszkodnak magáncégekre is, mégsem sikerült azóta sem megismételni a negyven éve látott eredményeket.
Számos ötletet hallani, vannak, akik egyenesen bázist álmodnak a Holdra, egyes szakemberek pedig csak egyszerűen a Földhöz legközelebbi égitesten akarnak kipróbálni egy reménybeli emberes Mars-misszióhoz használt technológiát.
Úgy tűnik, ma hiányzik mindaz a vakmerőség, tudásvágy és ambíció, illetve érdek, ami 55 évvel ezelőtt Kennedyt arra vezette, hogy nemzete céljának jelöljön meg valamit, amihez foghatót azelőtt és azóta sem látott az emberiség.
