Nándorfehérvár a középkori Magyarország déli kulcsa volt: közel s távol sehol egy valódi erősség Budáig, viszont számos folyó folyik a közelben, amelyek segítségével gyorsan elérhető tulajdonképpen az ország egész belseje – mondta el a témában könyvet is jegyző Cseh Valentin történész. A hegyfok, amelyre épült, valamint a Duna és a Száva komoly védelmet kölcsönzött a tizenöt hektáros, óriási várnak, mindemellett az utánpótlási útvonalat is biztosította számára. II. Murád szultán már 1440-ben megpróbálkozott egy ostrommal, sikertelenül; helyi erők állandóan, szultáni seregek még kétszer próbálták lebírni az erősség védelmét, 1456-ban, majd 1521-ben.
Az 1456-os ostrom kiemelt jelentőséggel bírt: három évvel korábban
II. Mehmed szultán elfoglalta Konstantinápolyt, ami sokkolta a már akkor is eléggé megosztott keresztény világot.
A keresztény Európát megrázták a történtek, még ha ez sokszor csak szép levelekben merült is ki, valós segítséget nem nagyon adtak az uralkodók a balkáni kisállamoknak – vagy éppen a törököket az 1390-es évek óta feltartóztató magyaroknak. Most viszont az érdeklődés homlokterébe került Nándorfehérvár, mindenki tisztában volt vele, ha a vár elesik, azzal nemcsak hazánk észak-balkáni hatalmi helyzete omlik össze, de az ország és az egész nyugati világ veszélybe kerül.
Szerencsétlen pillanatban jött a szultán támadása: az országban viszály dúlt. Hunyadi Jánosnak – aki ekkor már nem volt Magyarország kormányzója, „csupán” országos főkapitány – szabályos katonai erődemonstrációt kellett tartania az 1456-os országgyűlésen. Csak így tudta ugyanis a rivális főúri hatalmi tömböket megfékezni.
Isten katonája
Ahhoz, hogy Cillei Ulrikkal kibéküljön, például V. László király, valamint Carvajal pápai legátus közbenjárása kellett. Viszont a késlekedés miatt a főkapitány csupán a Délvidék erőiből tudta megszervezni Nándorfehérvár védelmét, illetve ekkor már felmentését, amiatt, hogy II. Mehmed szultán serege ostrom alá vette az erősséget, mire Hunyadiék odaértek.
Szilágyi Mihály várkapitány 6-7 ezer katonája így a várban rekedt. A főkapitány 12 ezer katonája és a hasonló létszámú – vagy több tízezres –, de gyengén felfegyverzett, az olasz Kapisztrán János vezette keresztes had indult felmenteni a szorongatott erősséget.
II. Mehmed seregét a korabeli elbeszélések, források 100-200 ezer fősre teszik. Ezt Cseh túlzásnak tartja, szerinte 50-55 ezer főnyi fegyverforgató és körülbelül 15 ezer fős kisegítő személyzet lehet reális.
Azaz a törököknek megvolt az erejük, hogy elfoglalják a várat. Azonban a szultán súlyos, stratégiai hibákat ejtett.
A török flotta Zimony magasságában elzárta a Dunát, hogy ne juthasson utánpótlás a várba északról, azonban nem hagyott ott szárazföldi alakulatokat a hajók védelmére. Így amikor július 14-én a magyar naszádhad nekirontott a török hajóknak, Hunyadi és Kapisztrán emberei pedig a partról támadták le a törököket, valóságos mészárlást rendeztek a szultán seregében. Ehhez csatlakoztak még a várbeli szerb sajkások, akik adott jelre hátba támadták a törököket. Így sikerült feltörni az ostromgyűrűt, a várba pedig özönlött az utánpótlás és a felmentő sereg.
Bár Hunyadi később leírta, hogy a török addig ágyúzta a várat, hogy az „inkább mező már, mint erősség”, és Marko Popovic szerb régész kutatásai komoly károkat mutattak ki a várban, az ágyúgolyók korántsem tudták eléggé hatékonyan előkészíteni a várfalakat a rohamhoz. Ráadásul a védők folyamatosan visszaépítették éjszaka, amit a törökök nappal leromboltak. Tizenhét napig, 1456. július 20-ig ágyúzták a falakat a törökök, majd másnap rohamra indultak.
A támadás délutántól a következő nap hajnaláig tartott, és voltak pillanatok, amikor majdnem sikerrel jártak – a fellegvár kapujából Hunyadi kipróbált lovasai verték vissza az oszmánokat. A legendagyártás kedvelt időpontja ez: sokan a fellegvár egyik tornyán látták imádkozni Kapisztrán Jánost – aki ekkor valójában a Száva partján táborozott emberei egy jó részével –, illetve ekkor született meg a sosem élt Dugovics Titusz alakja is, a sok-sok ezer keresztény önfeláldozása szimbólumaként.
Mindenesetre
Hunyadiék hajnalra ádáz tusa és rengeteg vérveszteség árán kiszorították a törököket.
Az oszmán tüzérség személyzetét keresztény zsoldosok alkották – csakúgy, mint ágyúkészítőik zömét, a Konstantinápoly falait lerontó ágyúkat egy Orbán nevű erdélyi szász mester öntötte. A szultán pedig nem rendelt kellő erőket a védelmükre – már ha hibaként róható fel, hogy II. Mehmed nem számított a váratlanul megjelenő keresztes hadseregre csapatai oldalában. A keresztény pattantyúsok azonban meglátva Kapisztrán embereit inkább menekülőre fogták, tudták, hogy az árulóknak nincs kegyelem.
Ugyanis – dacára Hunyadi parancsának, aki pihentetni akarta kimerült seregeit – néhány keresztes kiszökött a várból, és megfutamított egy török felderítő csapatot. A sikeren felbuzdulva egyre több társuk ment ki a várból, és kelt át a folyón, Kapisztrán pedig hiába próbált utánuk menni és lebeszélni őket az esztelen vállalkozásról, társaik azt hitték, hogy immár vezérük is a roham élére állt, és hamarosan a komplett keresztes sereg megindult az oszmánok oldala felé. Ekkor már Kapisztrán is fellelkesült, Szilágyi is hiába csitította – Hunyadi éppen egy naszádon tartott szemlét –, a keresztesek pedig immár vezérük parancsára, teljesen irracionális módon megrohanták a törököket, és csodák csodájára meg is futamították őket, elfoglalva a már említett keresztény lövegállásokat, Hunyadi pedig már nem tehetett mást, rohamra parancsolta fáradt embereit, hogy elkerülje a keresztesek pusztulását a török ellentámadás miatt. Így végül, kirontva a várból, az elfoglalt ágyúkat a törökök ellen fordítva sikerült két tűz közé venni az oszmánokat. Bár II. Mehmed nem akart megfutamodni, végül megsebesült, így a török sereg maradékaival mégis visszavonult.
Azaz teljessé vált a magyar diadal, Nándorfehérvár és ezzel az ország is megmenekült.
Végül azonban ezt nem sikerült hosszabb távon kihasználni: a győztes hadvezér, Hunyadi János 1456. augusztus 11-én meghalt abban a járványban, amely már az ostrom alatt is tizedelte a seregeket. Az viszont nem igaz, hogy ez a győzelem alkalmat adhatott volna a török teljes kiűzésére a Balkánról, ehhez túl erősek voltak a muzulmán seregek Európában. Cseh Valentin szerint azonban arra elég lett volna, hogy felszabadítsuk legalább Szerbia egy részét, és vele együtt szövetségeseink-hűbéreseink, Havasalföld és Bosznia is levegőhöz jusson és megerősödjön a török ellenében.
II. Mehmedék ugyanis nem pihentek: 1459-ben bevették Szendrő várát, így tényleg Nándorfehérvár maradt az utolsó igazi keresztény erősség az útjukban. Majd a hatvanas években Bosznia déli részét hódoltatták meg, csak az északi rész talált menedéket Mátyás király fennhatósága alatt.
A diadallal mindenesetre a magyar végvár és vele a nyugati világ hét évtizedre megmenekült az oszmánoktól. Ünnepelt Európa, a magyarság pedig joggal kapcsolta össze a III. Callixtus pápa által elrendelt, a keresztény seregeket küzdelemre buzdító déli harangszót a győzelemmel.
Amikor 1521-ben az ereje teljében lévő Oszmán Birodalom seregei megérkeztek az ország kapujához, tanulva 1456-ból, először Zimony várát foglalták el, hogy ne ismétlődhessen meg a korábbi kudarc. Bár a vár felmentésére ekkor már nem került sor, Szulejmán szultánnak így is több hónapjába telt az erősség bevétele.
Nándorfehérvár végül 1521. augusztus 29-én esett el – napra pontosan öt évvel a mohácsi csata előtt.
