Isonzói vérfürdő: a poklon osztoztunk az olaszokkal

Épp száz éve verekedtünk talpalatnyi véres földdarabokért a taljánokkal az északolasz hegyekben.

De visszatérve a harcokra: a két éven át húzódó, kínkeserves állóháborúnak végül a caporettói áttörés vetett véget.

1917 októbere–novembere során a német csapatokkal megerősített osztrák–magyar hadak valósággal elsöpörték az olaszokat,

akik száz kilométernyit voltak kénytelenek visszavonulni a félsziget belseje felé. A vereség azonban paradox módon a várttal ellentétes hatást érte el az olaszoknál. Bár óriási mennyiségű hadianyagot és hadifoglyok ezreit hagyták hátra, a kudarc – ahogy Cuzzi mondta – „fegyverré vált” az olasz vezérkar kezében, meghozta a várva várt politikai egységet: még a békepárti szocialisták is fegyverkezést sürgettek.

Az olasz vezetés és a média korábban a vereséget a harci gázos támadás vagy a túlerő helyett igyekezett saját katonái nyakába varrni, akik gyorsított eljárások után kerültek kivégzőosztag elé. Az új hadseregparancsnok, Armando Diaz tábornok viszont mérsékelte ezt a fajta megtorlást, és emberibb módon kezdett viszonyulni a katonáihoz elődje, a mészárosnak is nevezett Cadornához képest. Diaz a Lövészárkok Lapjában rendszeresen buzdította és tájékoztatta a katonákat, hogy növelje a lelkesedést. Vezetése alatt még a tizenhat-tizennyolc éves fiatal fiúkat is besorozták, új hadosztályokat és hadseregeket állítottak fel. Az antant is elismerte az erőfeszítéseket, francia és brit hadosztályokat vezényelt a Piavéhoz – magyarázta Cuzzi.

A vereségek, hátországi sztrájkok és a szervezkedő nemzetiségek miatt megtépázott Monarchia elcsigázott csapatai magukra hagyatva német szövetségesüktől – Vilmos császár katonáit a recsegő-ropogó nyugati frontra vezényelték – még egy utolsó, döntőnek szánt támadást intéztek a megerősített olasz állások ellen 1918. június 15-én, amely egy hét alatt kudarcba fulladt. Ezt követte az utolsó olasz offenzíva, mely során antant csapatok, sőt dezertált monarchiás katonák – csehek – támogatásával minden erejét latba vetve végül áttörték az osztrák–magyar állásokat, és fegyverszünetre kényszerítették Ausztria–Magyarországot.

A háború mérlege borzalmas volt:

az óvatosabb becslések szerint félmillió olasz és 200-300 ezer osztrák–magyar katona halt meg ezen a frontszakaszon, nem beszélve a hadifoglyok tömegeiről.

Őket egyébként mindkét oldal viszonylag méltányos bánásmódban részesítette, nem volt jellemző a kegyetlenkedés sem, bár az olasz hadifoglyok helyzete nehezebb volt, mivel az elszigetelt Monarchia eleve jobban szűkölködött élelmiszerben, mint az antantpiacokhoz hozzáférő Olaszország.

Cuzzi beszélt arról is, hogyan emlékeztek az olaszok a nagy háborúra: a hivatalos történetírás a fasizmus évtizedeiben a diadalmas olasz hősökről zengett, kisebbítve az antant segítségét – bár miután szövetségre lépett egykori ellenségeivel, a náci Németországgal, illetve Magyarországgal, árnyalódott ez a kép. A második világháborús vereség után ismét a diadal magasztalása következett – mint az egyesített Olaszország egyetlen, valódi saját győzelme – a hatvanas-hetvenes években pedig a háború borzalmaira koncentráló narratíva uralkodott, talán túlságosan is szélsőséges módon – mondta a professzor. Mostanában ennél kiegyensúlyozottabb az általános kép, a katonák és a civilek mindennapi életére került a fókusz.

A helyi civilek sokáig őrizték a háború emlékét, hiszen Caporetto után csaknem egy évre az osztrák–magyar és német katonák elözönlötték Észak-Olaszországot, amely magával hozta a minden megszállásra jellemző erőszakot – bár voltak olyanok is, akik a Habsburg-idők iránt érzett nosztalgia miatt együttműködtek az ellenséggel.

Később aztán veterántalálkozókon nyújtottak kezet egymásnak az egykori ellenségek. A vasfüggöny idején olasz részről eléggé nehézkes és ritka volt az érintkezés az egykori magyar, szlovén, cseh és horvát katonákkal, inkább Trentino és Tirol vonatkozásában volt példa sűrűbben hasonlókra. A bajtársi találkozók egyébként általában jó hangulatban zajlottak: a feltörő emlékek és az együttérzés meglepően hamar felülírta a régi ellenségeskedést, de végül is – ahogy a professzor mondta – ez érthető is, hiszen nemzetiségtől függetlenül a földi poklon osztoztak egymással ezek a katonák.