Az Osztrák–Magyar Monarchia, Németország és Itália között három évtizede fennálló hármas szövetséget felmondó Olaszország 1915 májusában üzent hadat a Monarchiának, hogy megszerezze azokat az Ausztria–Magyarországhoz tartozó dél-tiroli és dalmáciai területeket, amelyeket a londoni egyezményben az antant nem sokkal korábban odaígért neki.
Az olasz támadás eleinte sikeresnek tűnt, a Monarchia csapatai – befejezetlen védműveiket hátrahagyva – visszavonultak, az olaszok pedig elbizakodottan azt hitték, halálos csapást mérhetnek a meggyengült országra. Az osztrák–magyar csapatok a Karszt-hegység jobban védhető magaslatait foglalták el, ahol kifulladt az olasz támadás, a továbbiakban pedig a nyugati fronthoz hasonló, véres állóháború alakult ki.
Megkerestük Marco Cuzzi professzort, a téma kutatóját, hogy olasz szemszögből is megismerjük annak a frontszakasznak a történetét, ahol százezernyi magyar fiatal is életét vesztette, miközben a korabeli hazai sajtó által csak „áruló taljánokként” lefestett olaszokkal harcolt.
Ami a propagandát illeti, a professzor leszögezte, náluk sem volt másként ez: a sajtó kötelező jelleggel magasztalta a front olasz hőseit. A tudósítók nem írhattak nyíltan a vérfürdőről és arról, hogy milyen körülmények között senyvednek a katonák, ehelyett mesterséges nemzeti pátosz lengte körül az Alpok-béli háborút.
Olyan is volt, amikor a sajtó szimplán hazudott: Cuzzi erre a második isonzói csata alatt, 1915. július 20–23-án végrehajtott sikeres osztrák–magyar támadást hozta fel példának. A Corriere della Sera című, tekintélyes milánói napilap például a kulcsfontosságú Szent Mihály-hegy elvesztéséről és az óriási olasz veszteségekről tudomást sem véve Már közel a siker a Soca menti csatában főcímmel hozott le egyértelmű hazugságokat. De a saját sikerek kitalálása vagy felduzzasztása mellett itt is nagy szerep jutott az ellenség degradálásának: a németeket általában szörnyekként, mesebeli emberevő óriásokként ábrázolták az újságok és plakátok, gyakran bunkósbotokkal, medvebőrben. A Monarchia katonái gyilkosokként, erőszaktevőkként jelentek meg, akiknek arcát eltorzítja a vágy és a gyűlölet. A háború vége felé pedig a „megvert ellenség” képe volt a főmotívum, az egyébként 1918-ban már két éve halott Ferenc József császárt például hazasomfordáló csavargóként ábrázolták – említette Cuzzi.
De visszatérve a harcokra: a két éven át húzódó, kínkeserves állóháborúnak végül a caporettói áttörés vetett véget.
1917 októbere–novembere során a német csapatokkal megerősített osztrák–magyar hadak valósággal elsöpörték az olaszokat,
akik száz kilométernyit voltak kénytelenek visszavonulni a félsziget belseje felé. A vereség azonban paradox módon a várttal ellentétes hatást érte el az olaszoknál. Bár óriási mennyiségű hadianyagot és hadifoglyok ezreit hagyták hátra, a kudarc – ahogy Cuzzi mondta – „fegyverré vált” az olasz vezérkar kezében, meghozta a várva várt politikai egységet: még a békepárti szocialisták is fegyverkezést sürgettek.
Az olasz vezetés és a média korábban a vereséget a harci gázos támadás vagy a túlerő helyett igyekezett saját katonái nyakába varrni, akik gyorsított eljárások után kerültek kivégzőosztag elé. Az új hadseregparancsnok, Armando Diaz tábornok viszont mérsékelte ezt a fajta megtorlást, és emberibb módon kezdett viszonyulni a katonáihoz elődje, a mészárosnak is nevezett Cadornához képest. Diaz a Lövészárkok Lapjában rendszeresen buzdította és tájékoztatta a katonákat, hogy növelje a lelkesedést. Vezetése alatt még a tizenhat-tizennyolc éves fiatal fiúkat is besorozták, új hadosztályokat és hadseregeket állítottak fel. Az antant is elismerte az erőfeszítéseket, francia és brit hadosztályokat vezényelt a Piavéhoz – magyarázta Cuzzi.
A vereségek, hátországi sztrájkok és a szervezkedő nemzetiségek miatt megtépázott Monarchia elcsigázott csapatai magukra hagyatva német szövetségesüktől – Vilmos császár katonáit a recsegő-ropogó nyugati frontra vezényelték – még egy utolsó, döntőnek szánt támadást intéztek a megerősített olasz állások ellen 1918. június 15-én, amely egy hét alatt kudarcba fulladt. Ezt követte az utolsó olasz offenzíva, mely során antant csapatok, sőt dezertált monarchiás katonák – csehek – támogatásával minden erejét latba vetve végül áttörték az osztrák–magyar állásokat, és fegyverszünetre kényszerítették Ausztria–Magyarországot.
A háború mérlege borzalmas volt:
az óvatosabb becslések szerint félmillió olasz és 200-300 ezer osztrák–magyar katona halt meg ezen a frontszakaszon, nem beszélve a hadifoglyok tömegeiről.
Őket egyébként mindkét oldal viszonylag méltányos bánásmódban részesítette, nem volt jellemző a kegyetlenkedés sem, bár az olasz hadifoglyok helyzete nehezebb volt, mivel az elszigetelt Monarchia eleve jobban szűkölködött élelmiszerben, mint az antantpiacokhoz hozzáférő Olaszország.
Cuzzi beszélt arról is, hogyan emlékeztek az olaszok a nagy háborúra: a hivatalos történetírás a fasizmus évtizedeiben a diadalmas olasz hősökről zengett, kisebbítve az antant segítségét – bár miután szövetségre lépett egykori ellenségeivel, a náci Németországgal, illetve Magyarországgal, árnyalódott ez a kép. A második világháborús vereség után ismét a diadal magasztalása következett – mint az egyesített Olaszország egyetlen, valódi saját győzelme – a hatvanas-hetvenes években pedig a háború borzalmaira koncentráló narratíva uralkodott, talán túlságosan is szélsőséges módon – mondta a professzor. Mostanában ennél kiegyensúlyozottabb az általános kép, a katonák és a civilek mindennapi életére került a fókusz.
A helyi civilek sokáig őrizték a háború emlékét, hiszen Caporetto után csaknem egy évre az osztrák–magyar és német katonák elözönlötték Észak-Olaszországot, amely magával hozta a minden megszállásra jellemző erőszakot – bár voltak olyanok is, akik a Habsburg-idők iránt érzett nosztalgia miatt együttműködtek az ellenséggel.
Később aztán veterántalálkozókon nyújtottak kezet egymásnak az egykori ellenségek. A vasfüggöny idején olasz részről eléggé nehézkes és ritka volt az érintkezés az egykori magyar, szlovén, cseh és horvát katonákkal, inkább Trentino és Tirol vonatkozásában volt példa sűrűbben hasonlókra. A bajtársi találkozók egyébként általában jó hangulatban zajlottak: a feltörő emlékek és az együttérzés meglepően hamar felülírta a régi ellenségeskedést, de végül is – ahogy a professzor mondta – ez érthető is, hiszen nemzetiségtől függetlenül a földi poklon osztoztak egymással ezek a katonák.
