Balatoni kincsvadászok az amerikai gép nyomában

Véget ért az üdülőszezon, eljött a balatoni kincsvadászok ideje. A vizet már drónokkal is pásztázzák.

Az viszont már a valóság, hogy az Amphora amatőr könnyűbúvárai igazi profi munkát végezve például 1996-ban Balatonföldvár közelében viszonylag épségben maradó Junkers–88-as német éjszakai felderítő vadászgép felszínre hozatalában működtek közre. A viszonylagos épség azt jelenti, hogy a lenti homályban vakon, a gép törzsétől távolabb, negyvenméteres körzetben kellett kitapogatni a becsapódáskor szerteszóródott alkatrészeket, a szárnyról leszakadó két motort. A daruval felszerelt uszályon a leltárt Punka György repüléstörténész készítette. Ahogy visszaemlékszik, a kiemelés nemzetközi szenzációt keltett. Az 1944. december 5-én lelőtt gép elektronikája, egyes berendezései az iszapban töltött ötvenévnyi technikai halál után életre keltve is működtek, sőt még a kerékben sem csökkent a nyomás. Ez a repülőgép ma a berlini technikamúzeum gyűjteményét gyarapítja.

A háború utáni években a vízből kilátszó magyar, német, szovjet, amerikai, brit és román gépek roncsainak többségétől legnagyobb tavunkat gyorsan megtisztították. A gyakran a vízből kiemelkedő szárnyaknál vagy más fődaraboknál ez a művelet akkor viszonylag egyszerű volt. Manapság viszont egy gép megtalálásához már nem elég a kitartás és a technikai segédlet, szerencse is kell hozzá. A Junkers–88-as gépet sem a keresőműszerek, hanem egy helyi horgász útmutatása alapján találták meg. A mendemondák arról szólnak, hogy a balatoni pecások – a vizek mozgásának, áramlásának nagy ismerői – jelenleg is pontos ismeretek birtokában vannak a hullámsírban nyugvó háborús repülőkkel kapcsolatban. De némák maradnak. A titkolózás oka, hogy a roncsok a süllőknek kedvenc búvóhelyet jelentenek, onnan rongyolnak ki, ezért a közelben jó a kapás, a horgászok, rapsicok gazdag zsákmányra számíthatnak. Mégis éppen egy kevésbé hallgatag helyi horgász vezette el az Amphora búvárait 1973-ban Alsóörsnél a szovjet IL–2-es géphez. A kabinnal a pilóták csontjait is kiemelték, és a leletet felajánlották a szovjet nagykövetségnek. A nagy testvér diplomatái azonban közömbösek maradtak háborús hőseik iránt, így a földi maradványok méltatlan módon a búvárklub irodahelyiségének sarkában, ládában pihenve várták ki a rendszerváltás utáni hálásabb követségi garnitúra megérkeztét. Akkor a csontokat végül mégiscsak átvették és Moszkvába juttatták.

Pálfi Zoltán elmondása szerint egy Balatonkenesénél 1976-ban felszínre hozott gép megtalálásában azonban nem a horgászok segédkeztek, hanem tragédiával végződő balszerencse adott támpontot. Nászutas pár a helyi honvédüdülőben töltötte a mézesheteket. Egyik reggel a fiatal katonatiszt a csónakból a tóba ugrott, és fejét a vízfelszín alatt másfél méterre lévő PE–2-es szovjet bombázógép éles faroksarkába ütötte. A fiatalasszony megözvegyült. A békeidőben is gyilkolni képes harci gépet a könnyűbúvárok közreműködésével kiemelték. Csakúgy mint 2003-ban, amikor az alsóörsi partszakasz nádasából segítettek szárazra egy – ma a Szolnoki Repülőtörténeti Múzeumban látható – szovjet IL Sturmovik gépet, amelyet 1945 márciusában német légelhárítók szedtek le. A csatarepülő géppuskájának csövén akadt el egy halászháló, ezután indult a víz alatti felderítés.

A vigyázva, minden mozdulatot megfontolva partra emelt szovjet gép utóéletéhez tartozik, hogy az éj leple alatt ismeretlenek megfújták páncélüvegének egy darabját, s a műszerfalát és néhány egyéb leszerelhető alkatrészét is elvitték. Merthogy az ilyen és ehhez hasonló háborús relikviák – mint a bélyeget egymás között csereberélőknek például egy vízjelhibás ritkaság – kincset érnek az efféle technikai eszközöktől lázba jövő gyűjtőknek. Többségüket persze nem téríti le a becsületes útról e szenvedély. Közéjük tartozik Tarr Péter zamárdi lokálpatrióta történelemtanár, aki családi villájuk garázsában a térségben fellelt világháborús fegyverekből, lövegekből, egyenruhákból és dokumentumokból magán-hadimúzeumot rendezett be. Kertjükben a virágok között még egy páncéltörő ágyú is díszeleg. Kollekciójának értékes darabja az 1945 februárjában Somogyegres határában kényszerleszállást végrehajtó amerikai bombázó épen maradt motorja. A gépet, mielőtt a légügyi hivatal emberei odaértek volna, a környékbeliek szétcincálták. A Tarr-múzeumban megszemlélhető alumíniumszárny lemezének egy darabja az USA-légiflotta ráfestett felségjelével például évtizedekig egy közeli porta tyúkólja fedőjeként szolgált, immáron a lábasjószág oltalmazására.

Történelemórák szemléltetőeszközeként a diákok figyelmét kiemelten irányítja magára a tanáruk múzeumában őrzött sarló-kalapácsos kozák harci kard, a saska. Ahogy Tarr Péter valamelyik idős helybéli lakos elbeszélése alapján – tanítványainak testközelbe hozva a történelmet – gyakran felidézi: ilyen fegyvert forgatva üldözték a lovasok 1944 decemberének elején Zamárdi határában találat miatt a szántóföldön leszállni kényszerülő német Focke-Wulf vadászrepülőgép pilótáját, aki túlélőfelszereléssel a hátán rohant a Balaton felé. A szerelés tartozéka volt az önműködően magát felfújó gumicsónak is. További két német harci gép a menekülőt fedezve, alacsonyan szállva csapott le az üldöző kozákokra, hogy bajba jutott társuk egérutat nyerhessen. A légi támogatással a menekülő pilóta el is érhette a partot. Beugrott csónakjába, és a füredi part felé evezve köddé vált.

Hangodi László, a tapolcai Wass Albert Könyvtár és Múzeum történésze évtizedek óta kutatja a térség hadszínterén – földön, vízen és a magasban – zajló ütközetek részleteit. Megtudjuk tőle, hogy a németek a zalai kőolajmező megtartására és a szovjet előrenyomulás lassítására a Dunántúlon építették ki a Margit-vonal elnevezésű harmadik védelmi rendszert, amelyben szerepe volt a Balatonnak is. 1944 telén még a tó befagyott jegén is összecsaptak a somogyi oldalon előrenyomuló 3. Ukrán Front katonái az északi parton felsorakozó német–magyar egységek előőrseivel. A harcok Budapest 1945. február 12-i szovjet bevétele után még márciusban is tartottak, a német és magyar csapatok elkeseredetten álltak ellen a szovjet nyomásnak.

A Dunántúl felett viszont 1944 tavaszán kezdődtek a légi csaták, amikor olaszországi bázisokról felszállva nappal amerikai, éjjel brit gépek szórták a bombákat Budapestre is. A magasból jó eligazodási pontként szolgált a pilótáknak a Balaton. Itt támadták meg őket a német és magyar vadászgépek. Ezekben az időkben hangzott el gyakran a rádióban a vészjósló figyelmeztetés: „Légiriadó! Bácska, Baja, Budapest”. Ilyenkor aki csak élt és mozgott, rohant le a pincékbe, óvóhelyekre a bombák elől.

A háború kitörése előtt Szombathelyen és Szolnokon működött a vadászpilóták kiképzőiskolája. Mivel a trianoni békeszerződés korlátozta a magyar fegyverkezést – tiltották harci gépek, harckocsik gyártását –, ez a tevékenység titokban zajlott, miközben más országokban a háborús szelek éledezésével már javában folyt a lázas készülődés. A magyar hadvezetés kénytelen volt stikában növelni potenciálját, néhány esetben például az olasz gyártóktól alkatrészenként vásárolták meg és itthon szerelték össze a gyakorló vadászgépeket. Amikor az antanthatalmak ellenőrei időnként megjelentek, a harci repülőket gyorsan jámbor légipostás vagy időjárás-megfigyelő géppé átfestve álcázták. (Később, 1943-tól már a győri Magyar Vagon- és Gépgyár Rt. is berendezkedett Messerschmittek gyártására.) A háború kitörésekor a pilóták sokszor súlyos veszteségeket elszenvedve, többszörös túlerővel vették fel a harcot. A magyaros virtus sem hiányzott belőlük. Jelvényük jelmondata: „Vezérünk a bátorság, kísérőnk a szerencse!” Jellemző volt, hogy míg például az amerikai pilóták 25 éles bevetés után a nagy idegi megterhelésre hivatkozva leszerelhettek, a magyar Pumák légi katonáinál nem volt ilyen felső határ. (A legsikeresebb vadászpilóta, Szentgyörgyi Dezső zászlós például több mint kétszáz légi csatában vett részt és 29 szovjet, amerikai és brit gépet lőtt le.) Két bevetés között a fekete bársony váll-lapos egyenruhában megjelenő délceg pilótákat, amerre csak megfordultak, megsüvegelték, a nők rajongtak értük. A csak egy nap a világ hangulatában, a halál árnyékában, hölgykoszorúval körülvéve gyakran vigadoztak az almádi és a füredi szórakozóhelyeken.

A Balaton felett a legkeményebb légi csata 1944. június 30-án zajlott – ismerteti az akkori drámai eseményeket Hangodi László. Ezen a napon az amerikai légierő köteléke déli irányból közeledve a németek által bitorolt lengyelországi blechhammeri olajfinomítót akarta bombázni, de a dunántúli légtérben magyar és német vadászgépek rájuk támadtak. Öt gépet sikerült is leszedniük. Közülük három Tapolca környékén zuhant le, volt, amelyik szerb területen, egyik Szigligetnél csapódott a földnek. E gép tízfős személyzetéből öten ejtőernyővel időben kiugrottak, őket csendőrök fogták el, majd adták át a németeknek – túlélték a háborút. Az odaveszett további öt társuk nevét a szigligeti Rókarántó-dombon 2000-ben felállított emlékmű őrzi. A lezuhant gépek roncsait idővel megtalálták, az egyik Liberator felkutatásában az amerikai hadsereg ideutazó helyszínelői is részt vettek 2007-ben, és Nemesvita mellett mélyen a mocsárba fúródva fellelték. Meglátogatta őket a zuhanást ejtőernyővel túlélő veterán repülő hadnagy is. Az elhunyt pilóta maradványai is előkerültek, öngyújtóját például épségben, rozsda nélkül találták meg, és dzsekijének cipzárja is működött.

Az Amphora búvárai most azt a Liberatort szeretnék felkutatni, amely a feltételezések szerint a nagy júniusi légi csata előtti hetekben zuhanhatott a vízbe a szigligeti partoknál. 1944 tavaszán jó néhány, bombáktól megszabadult, de légelhárítók, vadászgépek támadásai következtében megsérült gép vergődött füstölgő motorral, szárnyaszegetten hazafelé az olasz bázisra. Közülük néhánynak az erejéből csupán a Balatonig futotta. Az említett Liberator is itt kísérelte meg a kényszerleszállást. Megtalálásukat máig nehezíti, hogy a korabeli amerikai eltűnési jelentéseket erősen kozmetikázták, a harci szellemet demoralizáló nagy veszteségeket a parancsnokság igyekezett eltitkolni. (Akárcsak a szovjetek a Sztálinnak küldött jelentésekben.) Több lezuhant gépük adatait egyszerűen lehagyták a listákról, így dokumentumok hiányában Pálfiék elsősorban a gép vízbe vágódását észlelő egykori szemtanúk egybehangzó állítására hagyatkozhatnak. A kutatók reménykednek, hogy a felbecsülhetetlen értékű technikai, hadtörténeti emlék, ez a nagy háborús monstrum valahol rájuk vár az áttetsző, sötét mélyben. Ha sikerül rábukkanni, újabb kemény feladat lesz a kiemelés több millió forintos anyagi hátterének előteremtése. Egy ilyen felkutatott repülőgéproncs az állam tulajdona, amely a kezelői jogokat megtalálás után a Hadtörténeti Múzeumon keresztül gyakorolja.