Gyurcsány elindult, Orbán fel is jut

Nem a mostani magyar kormány az első, amelyik a Várat nézte ki működési helyszínül.

Véget ért a kormány ülése, Széchenyi István pedig meghívta magához ebédre Kossuth Lajost. Kossuth gyanút fogott, hogy az általa egyébként aktuálpolitikai szándékkal a „legnagyobb magyarnak” nevezett férfi az életére tör, meg akarja mérgezni. Nem is nyúlt addig az ételhez, amíg a gróf gyerekei meg nem ízlelték a feltálalt falatokat.

A legendás jelenet helyszíne a hajdani pesti óváros volt, amelyből nagy fájdalmunkra a több mint száz éve tartó permanens rombolás miatt csupán mutatóba maradt egy-egy sarok, utcarészlet. A két miniszter egyébként a ferences templom második szomszédságában, a Hatvani (ma Kossuth Lajos) és a Szép utca sarkán található, szerencsére ma is álló Horváth-házból lépett ki. Kossuth korábban itt szerkesztette a Pesti Hírlapot, s a híres Landerer–Heckenast-nyomda is az épületben működött. 1848 áprilisában pedig az első emeleten rendezkedett be a Batthyány Lajos vezette első felelős kormány miniszterelnöki hivatala. A polgári átalakulás jegyében, de feltehetően praktikus okok miatt is a királyi palotával szemben, a pesti oldalon találtak helyet a végrehajtó hatalomnak. (Az országgyűlés szintén Pesten ülésezett, előbb a régi Vigadóban, miután pedig Hentzi tábornok azt 1849 elején szétlövette, az egyetemi templomban.)

Más, ám a forradalom időszakának szempontjaival valójában nem ellentétes megfontolás indíthatta arra az 1867-ben hivatalba lépő Andrássy Gyula miniszterelnököt (1867–1871), hogy a Várban keressen magának székhelyet. A király ugyanis nem a magyar fővárosban, hanem továbbra is Bécsben lakott, így itteni székhelye, a magyar önállóság fontos jelképe nagyrészt – Ferenc József látogatásaitól eltekintve – üresen állt. Szuverenitásunk hangsúlyozására keresve sem találhatott volna jobb helyet Andrássy, mint a klasszicista Sándor-palotát: közvetlenül a királyi székhely szomszédságában, államéletet varázsolva a tradicionális magyar kormányzati központba. Itt is maradt a miniszterelnökség rövid megszakítással 1944-ig, amikor a Szálasi-kormány a közeledő szovjet csapatok elől Nyugat-Magyarországra menekült.

A szomszédban álló, a Monarchián belüli magyar egyenjogúság jegyében jelentősen kibővített királyi palotának 1919 elejéig ritkán akadt koronás lakója: ha Ferenc Józsefnek vagy az utód IV. Károlynak éppen Budapestre vezetett az útja. (Ferenc József egyébként szívesebben tartózkodott Gödöllőn; a budai rezidencián igyekezett minél kevesebb időt eltölteni.)

A Nemzeti Palotává átkeresztelt épületegyüttest az első köztársaság (1918–20) tette állandó államfői munkahellyé. 1919 januárjában itt rendezték be Károlyi Mihály ideiglenes köztársasági elnök hivatalát, kényszerűen rövid időre: Károlyit ugyanis március 21-én a kommunisták puccsal eltávolították pozíciójából. Az új proletárhatalom, a Tanácsköztársaság viszont nem tartott igényt sem a Sándor-palotára, sem a királyi várra. Főhadiszállását a pesti oldalon, a Hungária Nagyszállóban kialakított „szovjetházban” ütötte fel, kipaterolva onnan a jómódú vendégeket. (A Hungáriát ma már hiába keresné bárki is a pesti korzón. A második világháborúban megsérült, 1945-öt követően pedig a romok eltüntetése mellett döntöttek. Helyén a túlméretezett Marriott Hotel éktelenkedik.)

Az 1944 végén a szovjet megszállók bábáskodásával Debrecenben megszületett új magyar államiság – az Ideiglenes Nemzetgyűlés és az Ideiglenes Nemzeti Kormány – képviselői szívesen költöztek volna az addigra már hagyományossá lett kormányzati negyedbe, vagyis a Várba, legitimációs okokból is. Ezt azonban nem tehették meg: a Sándor-palota nagy része az ostrom alatt a földdel vált egyenlővé, s a királyi palota is romokban hevert. Nem beszélve az egyéb, itt székelő minisztériumokról, a Szent György utcai honvédelmiről, a Dísz téri külügyiről, az Úri utcai belügyiről és a Szentháromság téri pénzügyiről.

A debreceni Aranybikából és a református kollégiumból Budapestre áttelepülő kormányzat a szükséghelyzetben jórészt a kevésbé sérült Pesten talált otthonra, Dálnoki Miklós Béla miniszterelnök hivatala például a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankban – most még a Belügyminisztérium székhelye –; ekkor alakult ki a lipótvárosi, Parlament-közeli új kormányzati negyed. Az ideiglenes államfői testület az Országházban kapott helyet, s hamarosan a miniszterelnök is oda települt át (hivatala pedig egy közeli, Kossuth téri épületbe került, s máig ott van).

A kényszer szülte költözködési láz azonban mindezzel nem ért véget, az államfői hivatal számos stációt végigjárt, mielőtt huzamosabb időre visszatért volna a Parlamentbe. A második köztársaság kikiáltása (1946. február 1.) után Tildy Zoltán köztársasági elnök (1946–48) előbb egy Andrássy úti palotába, majd a reprezentatívabb, később a rádióhoz csatolt Esterházy-palotába költözött; a manapság koncerthelyszínként ismert márványterem számos egykori híradófelvételen feltűnik, nem véletlenül: a koalíciós időknek egyik központi reprezentációs helyszíne volt.

Itt adta át a kitüntetéseket, eskette fel a gyorsan változó kormányokat, fogadta a követeket Tildy, majd utódja, Szakasits Árpád (1948–50). Miután 1949. augusztus 20-án kikiáltották a Magyar Népköztársaságot, a köztársasági elnöki tisztség mint meghaladott burzsoá csökevény a lomtárba került, helyét pedig a kollektív államfői testület, az Elnöki Tanács vette át, élén a letartóztatásáig hűséggel tovább fungáló Szakasitscsal, akit némi habozás után visszaköltöztettek a Parlamentbe. Ott regnált utódja, a szintén volt szocdem köszönőember, Rónai Sándor (1950–52) és a társutas kisgazda, az imbolygó járású Dobi István is (1952–67). Igaz, Dobit rövid időre kipaterolták egy városligeti villába, de 1953 után, a Nagy Imre-kormány hivatalba lépését követően visszatérhetett.

Kossuth téri elhelyezésüket – hihetetlennek hangzik ugyan, hiszen több mint fél évszázadot töltöttek a Parlamentben – ideiglenesnek szánták. Már az ötvenes évek elején, az első ötéves tervben rendbe kívánták hozni a volt királyi palotát az eredeti enteriőrök egy részének megtartásával s persze ahhoz illeszkedő megfelelő szocialista realista kiegészítésekkel (a volt Mátyás terembe, Rákosi leendő fogadószobájába aranyozott, ötágú csillagokkal díszített bútorokat terveztek). Ide költözött volna – mintául a Kreml szolgált – a pártvezetés, a kormány és az Elnöki Tanács. A költségvetést megrengető nagyratörő ötletek megvalósítását azonban a hatalom a krónikussá váló pénzhiány miatt kénytelen volt elnapolni. (Közben persze megkezdődött a palota felújítása. A gyászos végeredmény ma is látható: a hatvanas években szinte maradéktalanul elpusztították a megmaradt enteriőröket, helyükre jobbára kétes értékű belső terek kerültek. A külső átalakításról pedig jobb nem is beszélni.)

Hosszú időnek kellett eltelnie, s a rendszernek is meg kellett változnia, hogy a hatalmi ágak szimbolikus elválasztásának kérdése ismét szóba kerülhessen. Az Antall-kormány (1990–93) által a nyilvánosság elé tárt, az Új Magyarországban közzétett elképzelések szerint a miniszterelnökség visszatért volna a kívülről már rendbe hozott Sándor-palotába – akkoriban anyagi okok miatt az eredeti belső helyreállítására nem gondolhattak –, a köztársasági elnök pedig a honvéd-főparancsnokság és a honvédelmi minisztérium csonkjából (2003-ban utóbbit eldózerolták) kialakított épületbe települt volna. A mainál jóval szerényebb terveket az anyagiak mellett az MDF 1994-es választási veresége hiúsította meg. Horn Gyula miniszterelnöki mandátuma alatt (1994–1998) efféle szimbolikus dolgokon nem törte a fejét. A hivatalba lépő első Orbán-kormány (1998–2002) kezdetben a Néprajzi Múzeumot (a volt Kúria épületét) nézte ki a Miniszterelnöki Hivatal számára, a tiltakozások hatására azonban kénytelen volt visszavonulót fújni. Viszont jóformán két év alatt – Potzner Ferenc tervei alapján – rekonstruálták a Sándor-palota eredeti reprezentatív termeit, ahová a hagyományok felélesztésével a miniszterelnök munkahelye költözött volna.

Az ezredfordulót követő első választást azonban a Fidesz elvesztette, az új kormányfő, Medgyessy Péter (2002–2004) pedig nem kívánt a Várba költözni. Rövid hezitálás után született meg a döntés, hogy akkor menjen oda a köztársasági elnök. Ment is: 2003 januárja óta a Sándor-palota az államfő székhelye.

Hogy meddig, az továbbra is kérdés. Nagyjából húszéves, rendkívül nagyratörő építkezés kezdődött a Várban, minisztériumok „mennek fel”, s maga a Miniszterelnökség is. (Felköltöztetéséről egyébként a mostani tervek egyik legnagyobb ellenzője, Gyurcsány Ferenc döntött még kormányfőként; 2004-ben kilencmilliárd forintot különítettek el az ötlet megvalósítására.) A királyi palotával nyilván kezdeni kell valamit: az eredeti külső teljes és a belső (nagyon) részleges rekonstrukciója ellen ugyan többen berzenkednek, ám alternatív megoldást nem javasolnak.

Tudjuk, hogy az államfő is ide költözik át, a miniszterelnök pedig majd a Sándor-palotába. A kérdésre, hogy ebben az esetben mi szükség van horribilis összegért reprezentatív kormányfői fogadótermeket kialakítani ideiglenesen, s miért nem jó a miniszterelnöknek még húsz évig a Parlament Nándorfehérvári terme, még nem született hivatalos válasz. Kíváncsian várjuk mindenesetre.