Emlékezetpolitika: hogy lehet a vereséget győzelemként felfogni?

Miért nincs emléknapja a Rákóczi-féle felkelésnek? Mit tanított a Bach-korszak az ’56-os nemzedéknek?

Az 1956-os vereség allegorikus feldolgozása kapcsán a beszélgetők több példát is hoztak. A népi írók kapcsán szó esett arról, hogy a Kádár-konszolidációt egyfajta második Bach-korszakként interpretálták, így a passzív rezisztencia is egyfajta követhető mintaként jelent meg náluk. Illyés Gyula Különc című drámája Teleki László kapcsán fogalmazza meg azt, hogy lehet a vert helyzetet is győzelemként felfogni, mikor arról ír, hogy Teleki „elbukva is győz miértünk”. Scheibner Kósa Ferenc Küldetés című, Balczó András öttusázóról szóló filmjét hozza példának, ami több ponton is áttételesen dolgozik 1956 feldolgozásán, illetve azon a témán, hogy hogy lehet a vereséget győzelemként felfogni.

A beszélgetés végén az emlékezetpolitika általános kérdései kapcsán fejtették ki véleményüket a felek: Scheibner szerint a magyar társadalom át van itatva véleményes történelmi tudással; olyan, gyakran hamis mítoszokkal, amit már az általános iskolától kezdve építenek fel a diákokban. Hermann szerint nem normális az, hogy hatvan év után is a 6:3-ra vagyunk büszkék vagy arra, hogy a nándorfehérvári győzelem miatt harangoznak délben a keresztény világban. Szerinte a vonatkozó ünnepekkor a pozitív üzeneteket kéne kiemelni: március 15-én nem kell az aradi vértanúkkal foglalkozni; ’56-tal kapcsolatban pedig nem a vérbe fojtásra, hanem arra kell koncentrálni, hogy ez volt az egyetlen fegyveres felkelés a kommunista rendszer ellen 1989 előtt.

Másnap az első beszélgetésen György Péter esztéta, Ungváry Krisztián történész és Pápay György, a Magyar Nemzet szerkesztője az ’56-os emlékév tanulságait igyekezett megfejteni. Egyáltalán: miért van szükség bármilyen emlékévre? Ungváry szerint ez mindig politikai kérdés, minden ilyen esemény a mindenkori politikai vezetés legitimációját szolgálja. Pápay már konkrétan a mostani emlékévvel kapcsolatban azt jegyezte meg, hogy 1956 nehéz téma, volt igény a feldolgozására, a jobboldalon 2006 ősze után főleg; 2016-ra azonban ez az igény elfogyott. 

1956 értelmezésének, kontextusba helyezésének problémája a rendszerváltás kapcsán vizsgálva is előkerül: Ungváry szerint ezért a ’89 utáni politika számára nem is vonatkoztatási pont, hanem probléma volt mindig is a hatvan évvel ezelőtt lezajlott forradalom. Többféle narratíva létezik róla, ezen narratívák képviselői, átélői pedig eltérő módon kerültek ki a kommunista rendszer bukásából: az értelmiségiek inkább jól, a kisemberek inkább rosszul. Utóbbiak lehetnének az igazi képviselői a forradalomnak, de ők nehezen reprezentálhatóak a politika számára: szegények, rosszul öltöznek, rossz a foguk. Ungváry szerint éppen emiatt most is könnyebb lett volna a kormánynak például egy Horthy- vagy egy Wass-emlékév megszervezése. 

1956 problematikáját jelzi, hogy az alaptörvény is a német megszállás, tehát 1944. március 19. előttől számítja a jogfolytonosságot. Pápay megjegyezte, hogy 1956 ettől függetlenül előkerül az alaptörvényben található Nemzeti hitvallásban, ami, kissé elkenve a dolgot azt írja: „Egyetértünk az első szabad Országgyűlés képviselőivel, akik első határozatukban kimondták, hogy mai szabadságunk az 1956-os forradalmunkból sarjadt ki.” Az újságíró szerint bár a Fidesz 2010-ig ideológiailag változott, végig egységes maradt az antikommunista alapgondolat, avagy a posztkommunista elit elítélése és ’56 szerepe; 2010 után azonban ez már nem releváns, így 1956 ebben a gondolatkörben játszott szerepe is súlytalanná válik.  

György Péter a Nagy Imre-újratemetéssel kapcsolatban arról beszélt, hogy 1956 emlékezete topográfiailag is kérdéses: a 301-es parcella messze van, kiesik, nem tölti be jól a funkcióját. Ebből a szempontból széteső terek jellemzik a forradalom emlékezetét, „nincs topográfiai azonosság”. Pápay György erre reagálva felvetette, hogy a város színterei maguk is szolgálhatnának emlékhelyként, főleg egy ilyen, egész városra kiterjedő eseménysor kapcsán. Ennek kihasználására szerinte az emlékév során sem tettek komolyabb kísérletet, pedig akár országreprezentációs, turisztikai értéke is lehetett volna. 

Végül az 1956-tal kapcsolatos különféle narratívák kerültek elő, jelesül az MSZMP-utódpárt MSZP ambivalens hozzáállása a témához. Pápay szerint a forradalom egyébként sem a konszenzus, hanem a disszenzus terepe, erre is törekszik mindenki. Ungváry Krisztián felelevenített pár próbálkozást a szocialisták részéről, de erre György Péter hamar úgy felelt, hogy az MSZP-ről nincs is értelme beszélni. Őket inkább az érdekli ’56 esetében, hogy lehet-e hősi panteon nélkül emlékezetpolitikát csinálni: hiszen itt nehéz mindenki számára elfogadható hősöket találni. Ungváry Krisztián hozzátette, hogy Nagy Imrét sem maga ’56, hanem Kádár János tette hőssé 1958-ban a perrel és a kivégzéssel; mire Pápay hozzáfűzte, hogy 1956 is a Kádár-rendszer tükrében lett igazán értelmezhető.

György Péter a magyar történelem mitizálható alakjainak megtalálására visszatérve elmondta: sokat elmond a témáról, hogy a populáris nemzeti hőskeresés is végül csak egy lóban, Kincsemben találta meg a közösen értelmezhető hőst.