Hatvanöt éve szüntette meg a kommunista rendszer a Kis Újságot

A Kis Újság alig különbözött a korabeli kommunista sajtótól, sorsa mégsem lehetett más, mint a megsemmisülés.

A Kis Újság hanyatlása már évekkel korábban elkezdődött, a Független Kisgazdapárt 1947-es lefejezésével – Kovács Béla letartóztatásával, illetve Nagy Ferenc emigrációba kényszerítésével – egy időben. Mindezt csupán gyorsította, amikor 1949 júliusában a totális hatalmát lassanként egészen kiépítő MDP-vezetőség az addigra már meglehetősen viharvert polgári, illetve koalíciós sajtó felszámolásáról döntött.

Igaz, az évtizedek sajtóviszonyait kialakító, az egypártrendszer bevezetéséhez igazodó döntés csak a kegyelemdöfést adta meg az 1945-öt követő, ekkorra nagyjából felszámolt részleges sajtószabadságnak. A polgári lapok hangja a Kis Újságéhoz hasonlóan már 1947 őszétől, a kék cédulás választások, a Magyar Függetlenségi Párt és lapja, az Ellenzék betiltása óta érezhetően lehalkult. Rövidesen látványos átalakulás indult meg a napilappiacon: 1948 első felében még tizenkét országos hírlap jelent meg, ebből öt volt kommunista, közülük négy állt az MKP valamelyik cégének a tulajdonában. (Ezek: a Szabad Nép, a Szabadság, a Vörös Hadsereg lapja: az Új Szó és a két kommunista bulvár, a nagy hagyományú Friss Újság és a képes Magyar Nap.) Működtek a koalíciós pártok és az ellenzéki polgári erők lapjai is, így a Népszava, a Kis Újság, a Hírlap, a reggeli és délutáni kiadású Szabad Szó, az esti Világosság, illetve a koalíción kívül álló erők által támogatott Magyar Nemzet és a Világ. Egy esztendő alatt a mérleg még inkább elbillent az egyeduralkodóvá lett, a Szociáldemokrata Pártot magába olvasztó, kialakuló kommunista állampárt, a Magyar Dolgozók Pártja javára. 1949 elején a megmaradt 10 országos napilapból ugyan továbbra is öt volt hivatalosan vagy félhivatalosan az egyesített Magyar Dolgozók Pártja közelében, ám a valóságban mindez egyre kevésbé számított, hiszen a megmaradt nem kommunista újságok hangvétele egyre kevésbé térhetett el az MDP hivatalos irányvonalától.

Az átmeneti helyzet végleges megoldását célozta az MDP központi vezetősége titkárságának 1949. július 6-i ülése. Érdekes fénytörést ad a helyzetnek, hogy a sajtó totális alávetéséről szóló javaslatot az a Losonczy Géza terjesztette a plénum elé, aki rövidesen hamis vádak alapján börtönbe került, majd szabadulása után Nagy Imre mellé állt, 1956 elejétől pedig egyik legkövetkezetesebb képviselője volt – mint a Magyar Nemzet szerkesztőbizottságának a tagja – a sajtószabadság legalább részleges visszaállításának. (Losonczy utóbb tragikus sorsra jutott, a Nagy Imréék elleni eljárás folyamán a börtönben 1957-ben meggyilkolták.)

A titkárság egyelőre nem merte megszüntetni a már csak formálisan létező két koalíciós partner központi pártlapjait, a Kis Újságot és a Szabad Szót, de kimondta a halálos ítéletet vidéki sajtójuk legnagyobb részére. Egyúttal megszüntették a Szabad Szó esti kiadását, a kisgazdapárti Hírlapot (a háború előtti legendás Pesti Hírlap utódát formálisan a Magyar Nemzettel egyesítették) és a polgári demokrata Világot. Elrendelték, hogy minden szerkesztőségbe kommunista újságírókat kell helyezni. Nem voltak kíméletesek saját, kizárólag szavazatszerzési okokból működtetett bulvárlapjaikkal szemben sem. A Magyar Nap 1949 végén, a Friss Újság 1951 márciusában szűnt meg, miközben a szovjet Komszomolszkaja Pravda mintájára életre hívták a kommunista ifjúsági napilapot, a Szabad Ifjúságot. Hasonlóképpen a Vecsernaja Moszkva példája ösztönözte, hogy a szociáldemokratáktól örökölt délutáni Világosságot 1952 áprilisában Esti Budapestre nevezzék át. (Különben is, indokolta a határozat, esti napilap címének értelmetlen dolog a világosságra utalnia )

Ezzel egy időben fokozatosan sorvasztották el a névleg még létező két törpepárt központi orgánumait. A Nemzeti Parasztpárt újságja, a Szabad Szó vérzett el előbb. 1951-ben hetilappá alakították át, utolsó száma pedig 1952. február 3-án látott napvilágot, majd mindenfajta bejelentés nélkül, feltűnést nem keltve tűnt el az újságosstandokról és az előfizetők levélszekrényeiből.

A Kis Újság agóniája némiképp hosszabb ideig tartott. Előbb a Rajk-per árnyékában leváltották az engedetlen felelős szerkesztőt, Antalffy Gyulát. „1949 szeptember első vagy második napján megszólalt hivatali telefonom, s a vonal másik végén a hang Rákosi Mátyásé volt – írta visszaemlékezésében Antalffy. – Ez a hang sosem volt barátságos, inkább utasító vagy éppen rendre utasító. Most körülbelül ezeket mondta: »A közeli napokban kiadják a vádiratot a Rajk-banda bűnperében. Úgy gondoljuk, Antalffy, hogy magának kell lapjukban megbélyegezni ennek a fiók-Titónak a gaztetteit.« Valóban nekem kellett volna, a válaszom mégis ez volt: »Miniszterelnök-helyettes úr, én azt a cikket nem tudom megírni!« Két nap múlva lekerült a nevem a lapfejről.” Az utód felelős szerkesztő, Katona Jenő megírta a kívánt vezércikket A vádirat olvasása után címmel. A háromhasábos szövegfolyam lényege egy mondatban: a magát „hitvány kapitalista lakájjá” züllesztő Rajk László példájának arra kell ösztönöznie a magyar népet, hogy „bölcs vezérével, Rákosi Mátyással együtt még inkább fokozza éberségét a provokátorok, kémek, árulók aljasságával szemben”.

Hogy a Kis Újság a Független Kisgazdapárt lapja, az ekkoriban már csupán – mint a fenti példa látványosan mutatja – a címbetűk alatti megjegyzésből derült ki. Hangvétele nem tért el a korabeli kommunista sajtóétól s természetesen a még éppen létező polgári lapmaradványokétól sem. Sorsa az egyeduralkodó párt akaratából mégsem lehetett más, mint a megsemmisülés. 1951. október 31-én az utolsó oldalakon rövid közlemény jelentette be, hogy a Kis Újság hetilappá alakul át. A vég egyre közeledett, és ezt a munkatársak is érezték. Katona Jenő felelős szerkesztő – korábban neves katolikus újságíró – ma már eldönthetetlen, hogy túlbuzgóságból vagy megrendelésre született Vatikán-ellenes írásai legfeljebb rövid időre hosszabbították meg a szerkesztőség létét. 1952. március 9-én a Rákosi Mátyás 60. születésnapjára kiadott ünnepi számban a címlapon még napvilágot látott Benjámin László köszöntő verse. „Az első szó róla beszéljen, / Csak őt dicsérje, a zömök / Férfit, akit tizenhat évig / Titkoltak tőlünk börtönök” – vetette papírra többek között a költő. Az ünnepi számot követően mindenfajta bejelentés nélkül a Kis Újság már csak kéthetente jelent meg egészen 1952. augusztus 13-ig, amikor Dobi leváltásával együtt a szerkesztőséget is szélnek eresztették. Katona Jenő a Könyvtáros című folyóirat élére került, és ott is maradt nyugdíjba vonulásáig. (A Kis Újság utóéletéhez hozzátartozik, hogy az 1956-os forradalom idején néhány napra feltámadt, majd 1989-től, a kisgazdapárt hetilapjaként ismét napvilágot látott. Újbóli megszűnése az FKGP 2002-t követő hanyatlásához köthető.)

1952 derekára öt napilap maradt az országos piacon. A kommunista sajtóstruktúra élújságját, a kitüntetett pozícióban lévő Szabad Népet a szakszervezetek lapja, a moszkvai Trud mintájára átalakított Népszava, illetve a már említett Szabad Ifjúság (Komszomolszkaja Pravda) és az Esti Budapest (Vecsernaja Moszkva) követte a rangsorban. Kakukktojásnak a múltbeli csökevényként számon tartott, elszürkült, a pártlapoktól csak visszafogottságában eltérő Magyar Nemzet számított. A legtekintélyesebb polgári napilapként egyelőre meghagyott, állami kézbe vett Magyar Nemzetnek az elvárások szerint a pártonkívülieket kellett volna megszólítania és a szocializmus felé orientálnia – ezt a feladatát az MDP agitációs és propagandaosztályának általában lesújtó véleménye szerint messze nem tudta teljesíteni.