A cápát kalandos vére messze elcsalogatja

A Tengerpart című lapban is gyakran szereplő „emberevő fenevad” sok bosszúságot okozott Fiume halászainak.

A fiumei természettudományi múzeum félúton van a magyar kormányzók Hauszmann Alajos tervezte hajdani palotája és az alcsúti arborétumot megalapító József főherceg egykori rezidenciája között. A gyönyörű kerttel körbevett épület nem túl nagy, ám a kiállítás gazdag, a Kvarner-öböl élővilágát bemutató tárlat talán leglátványosabb attrakciója pedig mindjárt az első teremben található: egy cápa, amelynek hegyes fogsora előtt szívesen szelfiznek a turisták.

Nekem is ez volt az első találkozásom a fiumei cápával. A következő alkalom néhány órával későbbre esett, amikor a helyi egyetem könyvtárában lapozgattam az előző századforduló egyik magyar nyelvű fiumei napilapjának, A Tengerpartnak a számait, és többször is találkoztam olyan hírekkel, miszerint hol itt, hol ott láttak a közelben cápát, mi több, ki is fogták némelyiket. Megvolt az oka annak, hogy a korabeli helyi sajtó rendszeresen beszámolt a fenevaddal való találkozásokról, elvégre miközben a pesti lapok jobbára csak élcelődtek a magyar–horvát tengerpart cápáiról szóló híreken – a fiumei cápa egy időben a hírlapi kacsa szinonimájának felelt meg, gúnyversek is születtek róla –, addig a Fiuméban élők számára ez véres realitás volt, körülbelül a huszadik század derekáig.

Tény és való, a magyar sajtóban a cápa rendszerint nyáron bukkant fel, ami nyomán azt gondolhatta a nyájas pesti újságolvasó, hogy a szerkesztők az uborkaszezonban efféle hírekkel akarják megtölteni a lapot. Csakhogy mint a kiváló magyar Adria-kutató, dr. Leidenfrost Gyula a Tenger című folyóirat 1935. évi I–IV. számában megjelent tanulmányában írta, a fehér vagy emberevő cápa nemcsak a lapokban bukkant fel nyáron, hanem az Adrián is, lévén, hogy annak akkor melegebb a vize, és hát a cápa „hazája a meleg vizű tengerekben van, de kalandos vére messze elcsalogatja”. (A Tenger című tudományos-ismeretterjesztő közlönyt 1911-ben alapította a Magyar Adria Egyesület, és egészen 1944-ig működött, azaz azután is, hogy Fiume megszűnt Magyarország része lenni.) Ráadásul a nyár második felére esik az ívási ideje a cápa egyik kedvelt csemegéjének, a tonhalnak, ezek olyankor tömegesen úsznak partközeli vizekbe, nyomukban a cápákkal, amelyek ily módon a boldog békeidők korában gyakran keveredtek összetűzésbe az ugyancsak a tonhalakra pályázó Fiume környéki halászokkal.

Miközben tehát a nyárra többé-kevésbé kiürült pesti kávéházakban unatkozva olvasták az Adriáról érkező borzongató híreket, a fiumeiek számára a bosszúságon kívül komoly tennivalókat is jelentett a tény, hogy a cápák látogatási ideje rendre egybeesett a strandszezonnal. A fürdőhelyek köré acélhálót feszítettek ki, és arra is felhívták a figyelmet, hogy a tonhalak kifogására szolgáló hálórendszereket, az úgynevezett tonnarákat a strandolók még véletlenül se közelítsék meg, az urak közül pedig senki ne próbálja meg azzal kivívni a hölgyek elismerését, hogy vakmerően messze beúszik a tengerbe. A halászokat oly módon igyekeztek arra inspirálni, hogy a cápákkal ne bánjanak kesztyűs kézzel, hogy a Magyar Királyi Tengerészeti Hatóság a kifogott és neki bemutatott példányok után jutalompénzt fizetett. A tengeri ragadozókat egyébként pont ezen intézkedés bevezetése után kezdték fiumei cápaként emlegetni, lévén, hogy a környéken elejtett fenevadakat onnantól fogva Fiuméba vitték bemutatásra (némelyiket pedig onnét tovább más nagyvárosokba, így Budapestre is, ahol élelmes vállalkozók jó pénzért kiállították).

Tragédiák az óvintézkedések ellenére is történtek. Az olasz felmenők után magyar íróvá lett Garády Viktor leírásából tudjuk, hogy a tengerészeti hatóság fiumei kikötői épületének kapuíve alá cápafogat helyeztek, hogy ezzel is figyelmeztessék a veszélyre a fürdőzőket. Garády egyébként tengerbiológusi mivoltában a tengerészeti hatósággal egy épületben működő biológiai állomás igazgatója is volt. „Igen sokszor volt alkalmam az emberevő cápa gyomrába betekinteni – írja egy 1929-es tanulmányában –, s mindannyiszor arról kellett meggyőződnöm, hogy rettentően falánk és ragadozó állat, és mindent felfal, ami elébe kerül. A többek között a következő tárgyakat találtam az elébem került elejtett cápák óriási gyomrában: bádogból való konzervdoboz, csat, horog, vaskarika, söröspalack, kés, rézpénz, továbbá szíj, cipő és sapka bőrmaradványai, ruhafoszlányok, kavics, fadarab, edénycserép és egy darab lánc. Egyszer pedig egy ép állapotban levő, bádogból való vízmerítő vedret, máskor meg egy félig megemésztett juhot találtam egy-egy emberevő cápa gyomrában. A veszedelmes ragadozó gyomrában mindig legtöbb azonban az emberi és állati csontmaradvány.”

A cápák kora a múlt század közepére csengett le Fiuméban. Addigra az ipari méretű halászat nyomán annyira lecsökkent a tonhalállomány, hogy a ragadozóknak immáron nincs miért fölúszniuk az Adrián. Ám a fiumei cápa nem kihalt élőlény: nem kizárt, hogy a tonhalfogás szabályozásával párhuzamosan egyszer ismét megjelenik a Kvarner-öbölben.

A szerző író, Regényes idők című sorozata kéthetente olvasható a Kultúra rovatban.