Kiskamaszként polihisztornak készültem. De hát ki nem vágyott abban az életkorban egyszerre foglalkozni űrkutatással, numizmatikával, történelemtudománnyal és paleontológiával? Én legalábbis igen. A példakép is megvolt Herman Ottó személyében, akit akkoriban valahogy sokat emlegettek az iskolában. Úgy tanították, hogy ő volt az utolsó magyar polihisztor: néprajzkutató, biológus, író és madarász, fényképész és országgyűlési képviselő, ráadásul alig tizennégy éves fejjel majdnem beállt Kossuth katonájának. Fölmérte Magyarország faunáját, könyvet adott ki a magyar néplélekről, bebizonyította, hogy ezen a vidéken is éltek ősemberek, és számtalan, irodalmi igényességgel megírt tudományos értekezést publikált. Mindezt úgy, hogy diplomát nem szerzett. Tökéletes példakép egy kíváncsi kisdiáknak.
Fogalmam sincs, akkoriban – a rendszerváltás előtt – miért pont Herman Ottót emelték ki közülük (talán viszonylag egyszerű származása okán?), de igazság szerint nem ő volt korának egyetlen polihisztora. Még csak utolsónak se nagyon lehet nevezni. Többé-kevésbé konszenzus van abban, hogy a dualizmus időszaka Magyarország egyik virágkora: bár a politika szabadságfokában voltak hiányosságok, a gazdaság és a kultúra, velük együtt pedig a tudományok és a művészetek régen látott virágzásnak indultak. Mindez együtt járt azzal a globális folyamattal, hogy az ipari forradalom kiteljesedésével a fejlődés üteme megsokszorozódott. Sorra születtek a technikai vívmányok, egymást követték a jelentős felfedezések, és egyszeriben elképesztően széles távlatok nyíltak az emberiség előtt. Ráadásul a Balkánt és más puskaporos hordókat leszámítva Európában béke honolt, ami továbblendítette a haladás szekerét. Az egymást érő tudományos felfedezések bekerültek az egyre inkább véleményformálóvá váló sajtóba, és izgalomban tartották a közvéleményt. Az emberek egyre jobban odafigyeltek a hírekre, a megváltozott és fölgyorsult világra pedig érzékeny idegrendszerként reagáltak a művészetek, miközben sokan voltak, akik – nem tudván választani érdeklődésük széles spalettáján – egyszerre több tudományos, művészeti vagy éppenséggel sportágban mélyedtek el, és az élet olykor szögesen ellentétes területein alkottak kiemelkedőt.
A boldog békeidők kitermelték a polihisztorokat. Hajós Alfrédot például manapság leginkább az első magyar olimpiai bajnokként és kiváló építészként tartjuk számon, de azt talán kevesen tudják róla, hogy remek futballista is volt. Sőt – még eredeti nevén, Guttmannként – játszott az első magyar szabályos futballmeccsen 1897. május 9-én, mikor is a Budapesti Torna Club (BTC) kék mezbe öltözött játékosai 5:0-ra győztek a BTC játékoskeretének másik, piros mezt öltött fele ellen. Hajós később a magyar labdarúgó-válogatottban kétszer is pályára lépett, igaz, ebből csak az egyik volt hivatalos mérkőzés, viszont négy évre rá (és tíz esztendővel úszó olimpiai bajnoki címe után), 1906-ban két mérkőzésen már szövetségi kapitányként dirigálta a nemzeti futballcsapatot. Közben játékvezetőként és újságíróként is ténykedett, nem mellesleg pedig számtalan épület tervezésével öregbítette hírnevét (a leghíresebb talán a debreceni Aranybika Szálló).
Ugyancsak a BTC-ben játszott Manno Miltiadész, az első két magyar futballbajnokság gólkirálya, aki mégse kizárólag ezzel szerzett magának nevet. Hanem például azzal, hogy gyorskorcsolyázóként világbajnoki bronz- és Európa-bajnoki ezüstérmet szerzett – az 1912-es stockholmi olimpián viszont már evezősszámban indult. Közben lediplomázott a müncheni művészeti akadémián, rajzai és karikatúrái megjelentek az újságokban, de első világháborús huszárveteránként ő tervezte Horthy 1919-es hajókormányos propagandaplakátját is, vagy éppenséggel az FTC ma is használatos címerét. Olimpiai érmet is művészeti ágban szerzett – akkor még volt ilyen: az 1932-es Los Angeles-i olimpia szellemi versenyén egyik szobra ezüstérmet kapott.
Kortársuk, Friedrich István a mérnöki és jogi diploma megszerzése után liftgyárat alapított. Közben a MAFC csapatában futballozott, 1904-ben a nemzeti tizenegyben is pályára lépett. A politika se állt távol tőle: a Tanácsköztársaságot követő zűrzavaros időkben négy hónapon át Magyarország kormányfője volt, és noha később mentelmi jogát felfüggesztve a Tisza-gyilkosságban való közvetett részvétellel vádolták (majd ejtették a vádat), 1922-ben megválasztották a Magyar Labdarúgó-szövetség elnökének. Ő volt a világon az első válogatott futballista, aki miniszterelnök lett (a másik a feröeri Kaj Leo Johanessen, majdnem egy évszázaddal később).
A sort természetesen lehet folytatni. Közben persze arról se szabad megfeledkezni, hogy akkor legalábbis a sportban még a jó indulatú értelemben vett amatőrség dívott. Mint ahogy az is szembetűnő, hogy a fentebb felsoroltak mind férfiak: az élet számtalan területén háttérbe szorított nők a korabeli társadalmi viszonyok és életkörülmények között a szó szoros értelmében sem rúghattak labdába.
A szerző író, Regényes idők című sorozata kéthetente olvasható a Kultúra rovatban
