Amikor még mindenki értett mindenhez

A boldog békeidők a polihisztorok aranykorát is elhozta. Egykor válogatott futballista is kormányfővé válhatott.

Kiskamaszként polihisztornak készültem. De hát ki nem vágyott abban az életkorban egyszerre foglalkozni űrkutatással, numizmatikával, történelemtudománnyal és paleontológiával? Én legalábbis igen. A példakép is megvolt Herman Ottó személyében, akit akkoriban valahogy sokat emlegettek az iskolában. Úgy tanították, hogy ő volt az utolsó magyar polihisztor: néprajzkutató, biológus, író és madarász, fényképész és országgyűlési képviselő, ráadásul alig tizennégy éves fejjel majdnem beállt Kossuth katonájának. Fölmérte Magyarország faunáját, könyvet adott ki a magyar néplélekről, bebizonyította, hogy ezen a vidéken is éltek ősemberek, és számtalan, irodalmi igényességgel megírt tudományos értekezést publikált. Mindezt úgy, hogy diplomát nem szerzett. Tökéletes példakép egy kíváncsi kisdiáknak. 

Fogalmam sincs, akkoriban – a rendszerváltás előtt – miért pont Herman Ottót emelték ki közülük (talán viszonylag egyszerű származása okán?), de igazság szerint nem ő volt korának egyetlen polihisztora. Még csak utolsónak se nagyon lehet nevezni. Többé-kevésbé konszenzus van abban, hogy a dualizmus időszaka Magyarország egyik virágkora: bár a politika szabadságfokában voltak hiányosságok, a gazdaság és a kultúra, velük együtt pedig a tudományok és a művészetek régen látott virágzásnak indultak. Mindez együtt járt azzal a globális folyamattal, hogy az ipari forradalom kiteljesedésével a fejlődés üteme megsokszorozódott. Sorra születtek a technikai vívmányok, egymást követték a jelentős felfedezések, és egyszeriben elképesztően széles távlatok nyíltak az emberiség előtt. Ráadásul a Balkánt és más puskaporos hordókat leszámítva Európában béke honolt, ami továbblendítette a haladás szekerét. Az egymást érő tudományos felfedezések bekerültek az egyre inkább véleményformálóvá váló sajtóba, és izgalomban tartották a közvéleményt. Az emberek egyre jobban odafigyeltek a hírekre, a megváltozott és fölgyorsult világra pedig érzékeny idegrendszerként reagáltak a művészetek, miközben sokan voltak, akik – nem tudván választani érdeklődésük széles spalettáján – egyszerre több tudományos, művészeti vagy éppenséggel sportágban mélyedtek el, és az élet olykor szögesen ellentétes területein alkottak kiemelkedőt.

A boldog békeidők kitermelték a polihisztorokat. Hajós Alfrédot például manapság leginkább az első magyar olimpiai bajnokként és kiváló építészként tartjuk számon, de azt talán kevesen tudják róla, hogy remek futballista is volt. Sőt – még eredeti nevén, Guttmannként – játszott az első magyar szabályos futballmeccsen 1897. május 9-én, mikor is a Budapesti Torna Club (BTC) kék mezbe öltözött játékosai 5:0-ra győztek a BTC játékoskeretének másik, piros mezt öltött fele ellen. Hajós később a magyar labdarúgó-válogatottban kétszer is pályára lépett, igaz, ebből csak az egyik volt hivatalos mérkőzés, viszont négy évre rá (és tíz esztendővel úszó olimpiai bajnoki címe után), 1906-ban két mérkőzésen már szövetségi kapitányként dirigálta a nemzeti futballcsapatot. Közben játékvezetőként és újságíróként is ténykedett, nem mellesleg pedig számtalan épület tervezésével öregbítette hírnevét (a leghíresebb talán a debreceni Aranybika Szálló).

Ugyancsak a BTC-ben játszott Manno Miltiadész, az első két magyar futballbajnokság gólkirálya, aki mégse kizárólag ezzel szerzett magának nevet. Hanem például azzal, hogy gyorskorcsolyázóként világbajnoki bronz- és Európa-bajnoki ezüstérmet szerzett – az 1912-es stockholmi olimpián viszont már evezősszámban indult. Közben lediplomázott a müncheni művészeti akadémián, rajzai és karikatúrái megjelentek az újságokban, de első világháborús huszárveteránként ő tervezte Horthy 1919-es hajókormányos propagandaplakátját is, vagy éppenséggel az FTC ma is használatos címerét. Olimpiai érmet is művészeti ágban szerzett – akkor még volt ilyen: az 1932-es Los Angeles-i olimpia szellemi versenyén egyik szobra ezüstérmet kapott.

Kortársuk, Friedrich István a mérnöki és jogi diploma megszerzése után liftgyárat alapított. Közben a MAFC csapatában futballozott, 1904-ben a nemzeti tizenegyben is pályára lépett. A politika se állt távol tőle: a Tanácsköztársaságot követő zűrzavaros időkben négy hónapon át Magyarország kormányfője volt, és noha később mentelmi jogát felfüggesztve a Tisza-gyilkosságban való közvetett részvétellel vádolták (majd ejtették a vádat), 1922-ben megválasztották a Magyar Labdarúgó-szövetség elnökének. Ő volt a világon az első válogatott futballista, aki miniszterelnök lett (a másik a feröeri Kaj Leo Johanessen, majdnem egy évszázaddal később).

A sort természetesen lehet folytatni. Közben persze arról se szabad megfeledkezni, hogy akkor legalábbis a sportban még a jó indulatú értelemben vett amatőrség dívott. Mint ahogy az is szembetűnő, hogy a fentebb felsoroltak mind férfiak: az élet számtalan területén háttérbe szorított nők a korabeli társadalmi viszonyok és életkörülmények között a szó szoros értelmében sem rúghattak labdába.

A szerző író, Regényes idők című sorozata kéthetente olvasható a Kultúra rovatban