Több mint száz évvel pusztulása után találták meg a Monarchia U–16-os tengeralattjáróját

A tengeralattjárók története nem szűkölködik magyar nevekben.

Az osztrák–magyar haditengerészeti flotta is szegény volt, szerepe főként arra korlátozódott, hogy megvédje a Monarchia adriai tengerpartját. Rendelkeztünk ugyan nagy hadihajókkal, de az osztrák–magyar tengerészet főleg kisebb egységekkel, közöttük tengeralattjárókkal küzdött a háborúban az Adrián. Tény, hogy pont a tengeralattjáróktól való félelem miatt az antant is a legritkább esetben vitte nyílt vízre drágább nagyobb egységeit. A tengeralattjárók legénységét a haditengerészet önkénteseivel töltötték fel, mert a hadászat egyik legveszélyesebb területe volt, az itteni szolgálat rendkívül nagy veszteségekkel járt.

Az Osztrák–Magyar Monarchia 1906-ban rendelte meg első két tengeralattjáróját – U–1, U–2 –, amelyek az amerikai mérnök, Simon Lake tervei alapján készültek, majd nem sokkal később a német Germania gyártól is kértek két ilyen úszó egységet. 1908-ban Robert Whitehead cége kezdte el építeni a következő kettőt. Bár további tervek is születtek, méghozzá magyar mérnökök asztalán, de a világháború kitöréséig már nem érkeztek újabb tengeralattjárók a flottába. 1915 elején a Whitehead-féle hajógyártó létrehozta a Magyar Tengeralattjáró-építő Rt.-t, a cég elnöke gróf Hoyos Edgár, fontos beszállítója pedig a Ganz és Társa Danubius Gép-, Vagon- és Hajógyár lett. A részvénytársaság összesen tizenhárom hajót adott a magyar tengeralattjáró-flottillának, amely 27 elkészült hajóból állt, és parancsnoka 1912-től a háború befejezéséig Thierry Ferenc sorhajókapitány volt. További hat is készülőfélben volt, de ezeket az elveszített háború miatt már nem fejezték be.

A most megtalált hajóroncs az U–16-os maradványa. Az 1915-ben épített búvárhajó az Adrián járőrözött, és két esetben is visszaverte egy francia hadihajó támadását, míg végül 1916-ban végzetes konfliktusba keveredett néhány olasz hadihajóval. Az osztrák–magyar tengeralattjáró nagyjavítás után a parancsnokság által kijelölt helyére tartott, ám 1916. október 17-én hajnalban Albánia közelében váratlanul szemben találta magát az olasz Nembo torpedórombolóval és a Bormida csapatszállító hajóval. A parancsnok, Orestes von Zopa sorhajóhadnagy az U–16-ossal lemerült, és egymás után két torpedóval megtámadta a Nembo rombolót, amelyben először kevés kár keletkezhetett, mert viszonozni tudta a tüzet, és vagy ágyújának lövedéke, vagy a tengeralattjáróra dobott vízibombája végzetesen megrongálta az U–16-ost. Közben a torpedó is felrobbant a Nembo testében, így a két hajó kölcsönösen elsüllyesztette egymást. Amint a búvárok megállapították, ma is egymás közelében nyugszanak a tengerfenéken.

Az U–16-osnak végül még sikerült a felszínre emelkednie, mivel Meixner Pál fregatthadnagy, második tiszt bekapcsolta a szivattyúkat, de az orron lévő léken folyamatosan ömlött a víz a hajótestbe. Miután Szelke Árpád fregatthadnagy, harmadik tiszt megsemmisítette a hajó titkos iratait, a legénység a parancsnokkal együtt elhagyta a menthetetlen hajót. Összesen ketten – partra úszás közben – fulladtak vízbe, a többiek túlélték a katasztrófát. Ellentétben a tengeralattjárókon szolgálók gyakori sorsával: a mozgásképtelen, tengerfenékre süllyedt hajótestben kell szembenézniük a lassú fulladás okozta kínhalállal. A parton viszont valamennyien fogságba estek, olasz hadifogolytáborban töltötték a háború további részét. Az olaszoknak ezzel szemben jelentős, százhúsz fős veszteségük volt az összecsapás során. A tenger mélyén békében nyugvó két hajó roncsai fölött pedig azóta elhúzott a XX. század cseppet sem egyszerű történelme, míg végül bő száz év elteltével cseh búvárok bukkantak rájuk hatvan méterrel a felszín alatt.