Több mint száz évvel pusztulása után találták meg a Monarchia U–16-os tengeralattjáróját

A tengeralattjárók története nem szűkölködik magyar nevekben.

Ekkor már túl voltunk Verne regényén, és a Nemo kapitányból megtanultuk, hogy eme vasszerkezet nem afféle elpusztíthatatlan tengeri szörnyállat. Ráadásul pontosan akkor került a mozikba a Vadászat a Vörös Októberre, és tudtuk, miként választ új hazát Marko Ramius szovjet parancsnok egy viszonylag szokatlan közlekedési eszközzel, az atom-tengeralattjáróval.

Azóta megtudtam, hogy a tengeralattjáró kezdetben a szegények fegyvere volt. A tengereket sokáig a nehéz sorhajók, majd csatahajók uralták, ezek építését csak gazdag országok engedhették meg maguknak. Olyan tűzerővel rendelkeztek, hogy szemtől szemben a felszínen megtámadni csak hasonló képességű hajókkal lehetett őket. Éppen ezért különösen foglalkoztatta a feltalálókat egy olcsóbb megoldás lehetősége. A gondolat régi, már Leonardo da Vinci rajzai közt is szerepelt tengeralattjáró, és később, a XVIII. században is komoly terveket szőttek egy olyan vízi járműről, amely a nagy hajókat a legérzékenyebb részükön, alul képes megsebezni, ahol a leginkább védtelenek. De az első tengeralattjárók inkább utópiának tekinthetők, mert nem rendelkeztek még olyan fegyverzettel, amely igazán félelmetessé tette volna őket.

Az első, harcokban is bevetett tengeralattjáró a CSS Hunley volt. 1863-ban gyártották, és az amerikai polgárháborúban a konföderációs államok flottáját erősítette. Rövid pályafutása során sikeresen süllyesztette el az északiak 1240 tonnás hadihajóját, de közben legénységével együtt maga is megsemmisült. Ez volt az első búvárhajó, amely már kezdetleges, a hajó orrán lévő hosszú rúdra szerelt torpedóval rendelkezett. A tengeralattjáró akkor vált valóban félelmetes fegyverré, amikor egyrészt robbanómotort kapott – amely nemcsak a felszínen hajtotta, hanem a víz alatti mozgását biztosító villanymotoroknak áramot is termelt –, másrészt valóban használható torpedóval is felszerelték.

Ez utóbbit az Osztrák Császársághoz, később a Magyar Királysághoz tartozó Fiumében született osztrák tengerésztiszt, Luppis János fregattkapitány alkotta meg. Először egy felszínen úszó csónakot raktak meg robbanóanyaggal, később alakult ki belőle a ma is használt haltorpedó, amely nevét a veszélyes tengeri élőlényről, a márványos rájáról, a Torpedo marmoratáról kapta. Az osztrák haditengerészet – a kiegyezés előtt monarchiáról még nem beszélhetünk – nem figyelt fel időben a találmány jelentőségére, ezért Luppistól egy angol mérnök, Robert Whitehead vette meg, a tervet továbbfejlesztve, amiben két magyar konstruktőrnek, Obry Lajosnak és Gesztessy Jánosnak is oroszlánrésze volt. 1866. december 20-án mutatták be az akkor már torpedónak hívott szerkezetet a hadügyminisztériumnak, s bár Luppis idővel magyar nemességet kapott találmányáért, az új „csodafegyver” kizárólagos birtoklása kicsúszott az osztrák haditengerészet kezéből. A találmányt ma az egész világ Whitehead-torpedó néven ismeri. Az eredmény egy körülbelül öt méter hosszú, fél méter átmérőjű úszó test lett, elején robbanótöltettel, amelytől a nagy csatahajók tengerészei is megismerhették a félelem érzését, amikor a végzetes robbanás előtt néhány perccel meglátták a gyorsan közeledő halálos szivar feléjük tartó buborékcsíkját. Így vált a vele felfegyverzett tengeralattjáró valóban veszedelmes fegyverré, ugyanis a kor hajói szinte védtelenek voltak ellene. Az már csak a sors iróniája, hogy a magyar fejlesztésű torpedóval az egyik legfényesebb sikert a magyar Szent István hadihajó ellen érték el az antanthatalmak: 1918. június 10-én Luigi Rizzo korvettkapitány két torpedóval elsüllyesztette az Adrián. A hajó utolsó pillanatait megörökítő filmfelvételt, amely az első volt ebben a műfajban, ma is gyakran felidézik.

Az osztrák–magyar haditengerészeti flotta is szegény volt, szerepe főként arra korlátozódott, hogy megvédje a Monarchia adriai tengerpartját. Rendelkeztünk ugyan nagy hadihajókkal, de az osztrák–magyar tengerészet főleg kisebb egységekkel, közöttük tengeralattjárókkal küzdött a háborúban az Adrián. Tény, hogy pont a tengeralattjáróktól való félelem miatt az antant is a legritkább esetben vitte nyílt vízre drágább nagyobb egységeit. A tengeralattjárók legénységét a haditengerészet önkénteseivel töltötték fel, mert a hadászat egyik legveszélyesebb területe volt, az itteni szolgálat rendkívül nagy veszteségekkel járt.

Az Osztrák–Magyar Monarchia 1906-ban rendelte meg első két tengeralattjáróját – U–1, U–2 –, amelyek az amerikai mérnök, Simon Lake tervei alapján készültek, majd nem sokkal később a német Germania gyártól is kértek két ilyen úszó egységet. 1908-ban Robert Whitehead cége kezdte el építeni a következő kettőt. Bár további tervek is születtek, méghozzá magyar mérnökök asztalán, de a világháború kitöréséig már nem érkeztek újabb tengeralattjárók a flottába. 1915 elején a Whitehead-féle hajógyártó létrehozta a Magyar Tengeralattjáró-építő Rt.-t, a cég elnöke gróf Hoyos Edgár, fontos beszállítója pedig a Ganz és Társa Danubius Gép-, Vagon- és Hajógyár lett. A részvénytársaság összesen tizenhárom hajót adott a magyar tengeralattjáró-flottillának, amely 27 elkészült hajóból állt, és parancsnoka 1912-től a háború befejezéséig Thierry Ferenc sorhajókapitány volt. További hat is készülőfélben volt, de ezeket az elveszített háború miatt már nem fejezték be.

A most megtalált hajóroncs az U–16-os maradványa. Az 1915-ben épített búvárhajó az Adrián járőrözött, és két esetben is visszaverte egy francia hadihajó támadását, míg végül 1916-ban végzetes konfliktusba keveredett néhány olasz hadihajóval. Az osztrák–magyar tengeralattjáró nagyjavítás után a parancsnokság által kijelölt helyére tartott, ám 1916. október 17-én hajnalban Albánia közelében váratlanul szemben találta magát az olasz Nembo torpedórombolóval és a Bormida csapatszállító hajóval. A parancsnok, Orestes von Zopa sorhajóhadnagy az U–16-ossal lemerült, és egymás után két torpedóval megtámadta a Nembo rombolót, amelyben először kevés kár keletkezhetett, mert viszonozni tudta a tüzet, és vagy ágyújának lövedéke, vagy a tengeralattjáróra dobott vízibombája végzetesen megrongálta az U–16-ost. Közben a torpedó is felrobbant a Nembo testében, így a két hajó kölcsönösen elsüllyesztette egymást. Amint a búvárok megállapították, ma is egymás közelében nyugszanak a tengerfenéken.

Az U–16-osnak végül még sikerült a felszínre emelkednie, mivel Meixner Pál fregatthadnagy, második tiszt bekapcsolta a szivattyúkat, de az orron lévő léken folyamatosan ömlött a víz a hajótestbe. Miután Szelke Árpád fregatthadnagy, harmadik tiszt megsemmisítette a hajó titkos iratait, a legénység a parancsnokkal együtt elhagyta a menthetetlen hajót. Összesen ketten – partra úszás közben – fulladtak vízbe, a többiek túlélték a katasztrófát. Ellentétben a tengeralattjárókon szolgálók gyakori sorsával: a mozgásképtelen, tengerfenékre süllyedt hajótestben kell szembenézniük a lassú fulladás okozta kínhalállal. A parton viszont valamennyien fogságba estek, olasz hadifogolytáborban töltötték a háború további részét. Az olaszoknak ezzel szemben jelentős, százhúsz fős veszteségük volt az összecsapás során. A tenger mélyén békében nyugvó két hajó roncsai fölött pedig azóta elhúzott a XX. század cseppet sem egyszerű történelme, míg végül bő száz év elteltével cseh búvárok bukkantak rájuk hatvan méterrel a felszín alatt.