Öt évvel ezelőtt, november 2-án hunyt el Rózsás János, akire ugyan nem az 1956-os forradalmi eseménynek kapcsán emlékezünk, de alakját ezekben a napokban, november 4-éhez közeledve érdemes felidéznünk.
1926-ban, kisiparos családban született Budapesten, két fiútestvére volt. A nehéz körülmények közt tengődő család később Nagykanizsán telepedett le. Tizennégy évesen dolgozni kezdett, hogy így segítse a családját. Horthy Miklós 1944. október 15-i sikertelen kiugrási kísérletét követően Szálasi Ferenc vette át a hatalmat, és komoly mozgósításba kezdett frontszolgálatra. Ez a leventemozgalomban kiképzett fiatalokat is érintette, így került Rózsás János a frontra 18 évesen. Azt várták volna tőlük, hogy a Mecsekben kerüljenek a frontvonal mögé és így aprítsák a Jugoszlávia felől felfelé igyekvő oroszokat. A nevetséges fegyverekkel felszerelt, saját, civil ruháikban bevetett fiatalok hamar fogságba estek, erdőben gombászó orosz katonák találtak rájuk, miközben ők aludtak. Úgy volt, hogy hamar elengedik őket, de a közeli faluban tevékenykedő NKVD-parancsnokság erőt akart demonstrálni rajtuk. Az egyik parancsnok azonnal agyonlőtte volna őket, de egy másik nem engedte ezt. Kilencüket halálra ítélték, négyüket 15, a többieket, majd 50 fiatalt, tíz évre. Így került Rózsás a Gulagra.
Azzal a váddal ítélték el, hogy önként harcolt a Szovjetunió ellen. Hamarosan az odesszai börtönbe szállították, majd a nyikolajevi, később a herszoni munkatáborba vitték Ukrajna területén. 1946-ban került át az észak-uráli Szolikamszk lágerkörzetébe, ahol fakitermelésen dolgoztatták. 1944 és 1953 között raboskodott a szovjet Gulag kényszermunkatáboraiban. Az utolsó négy esztendőt Kazahsztánban töltötte Karabas és Szpasszk majd Ekibasztuz bányászvárosában, végül innen szabadult. Szolzsenyicinnel Ekibasztuzban ismerkedett meg 1951-ben, abban a lágerben, ahol az Ivan Gyenyiszovics egy napja című kisregényének történései játszódtak. A Nobel-díjas író elbeszélése a nevek megváltoztatása mellett is hiteles, annak Rózsás János is a része volt.
Nem újdonság, hogy a Gulag kényszermunkatáboraiban mindennap a túlélés forgott kockán. A naponta tizenkét órát rossz ruházatban, alultápláltan, embertelen körülmények között, gyakran mínusz 40 fokban kellett ledolgozniuk a fogvatartottaknak. Gyakoriak voltak a járványok, a fertőzések, a betegségek, ezekben sokan meghaltak.
Rózsás János túlélését saját bevallása szerint istenhitének és annak köszönhette, hogy irodai papírmunkára osztották be. Így lehetősége nyílt írószerszámhoz jutni, de a papír is nagy kincs volt, az irodán nem vehetett magához. Amikor hozzájutott például egy cementes zsákhoz, abból készített magának imakönyvet, amit trükkösen mindvégig magánál tartott. Elfogadta továbbá a Jóisten akaratát arra az esetre is, ha ott kellett volna meghalnia.
Rózsást és társait diverzáns cselekedetért ítélték el, hogy egészen pontosan miért, azt sosem tudta meg. Ez viszont azt jelentette, hogy a tíz év kényszermunka leteltével sem térhetett volna haza, nemhogy Magyarországra, de a Szovjetunió Urálon inneni, európai részeire sem, mivel politikai elítéltnek minősült. Azzal a tudattal tengette életét, hogy örökös száműzetés vár rá a Távol-Keleten. A családjáról semmit sem tudott 1944 és 1953 között, mivel a külföldi lágerlakók nem is levelezhettek.
Sztálin 1953. március 5-én halt meg. Március 27-én amnesztiát kaptak a köztörvényes bűnözők, illetve azok a politikai fogyok, akik öt évnél rövidebb büntetést kaptak. Összesen nyolc ilyen volt a lágerben. Az ötezer lágerrakó körülbelül 20 százalékát tíz évre ítélték, a maradék 80-at 25 esztendőre. Június 26-án a tábor külföldi lakóit áthelyezésről értesítették, ekkor tudták meg ők is, hogy összesen 27 magyar tartózkodott ott, ahogyan Rózsás egy televíziós portréfilmben fogalmazott, felülreprezentáltak voltunk, akárcsak a balti államokból érkezettek és az ukránok.
Végül Lembergbe került, ahol már gyülekeztek a Szovjetunió minden részéről érkezett magyarok, akik úgy 1500-an lehettek. Itt tudták meg, hogy hazaindulhatnak, de erre sokáig kellett várni. Mint kiderült, Rákosi Mátyás azt mondta, nincsen szüksége fasisztákra, akikkel nem lehet a szocializmust építeni. Végül elindulhattak haza. Furcsa mód az orosz fogva tartóik érzékenyen búcsúztak tőlük, míg az ÁVH-sok kutyákkal, fegyveresen várták őket. Hiába határozták el, hogy megcsókolják az anyaföldet, erre nem került sor. Fák közt állították őket menetbe, majd kísérték tovább az egyenruhás alakok, akikről nem is tudták, hogy kik lehetnek. A hazatérés még váratott magára, de végül ez is megtörtént, és Rózsás János végül életben találta családját, akikről 10 éve nem hallott.
Könyvelőként állt munkába 1954 elején. Ekkor kezdte el megírni a szovjet kényszermunka-szolgálat történetét. Családot alapított, dolgozott, folytatta a tanulást. Érettségit szerzett a közgazdasági technikumban, és orosz nyelvből felsőfokú állami nyelvvizsgát, majd tolmácsvizsgát tett.
Egy 2010-es interjúban így beszélt az 1956-os forradalomban betöltött szerepéről: „A kommunizmussal és a sztálinizmussal szembeni ellenszenvet nem lehetett elfojtani a Gulag-táborokat megjártaknál, így nem csoda, ha 1956-ban a forradalom és szabadságharc idején Nagykanizsán, a munkahelyemen az ideiglenes nemzeti bizottság tagja lettem. Ezért megtorlásul felmondás járt a forradalom leverése után, de a további felelősségre vonás elmaradt. Voltak jó érzésű emberek, akik megmentettek a súlyosabb retorziótól.”
1962-ben a Szovjetunió legfelső bírósága rehabilitálta. 1978-ban készült el a teljes, kilencesztendős rabsága emlékeinek irodalmi feldolgozásával, aminek kapcsán gyakran emlegetik őt a magyar Szolzsenyicinként. Mivel az emlékirat nem jelenhetett meg Magyarországon, Münchenben adták ki magyarul. Az első kötet 1986-ban Keserű ifjúság, a második 1987-ben Éltető reménység címmel jelent meg. Magyarországon végül 1989 decemberében adták ki visszaemlékezéseit. Rózsást 1997-ben a Magyar Írószövetség felvette a tagjai közé.
2000-ben a Gulag-lexikon került az olvasók elé, amelyben évtizedes kutatások nyomán több mint 4700 rabtársa sorsát írta le lexikális adatokkal, hivatalos dokumentumok alapján.
