Idén 300 éve született Mária Terézia, a Habsburg-dinasztia megújítója, a Habsburg-birodalom nagy modernizátora. A második Osztrák Köztársaság alapításában elévülhetetlen érdemeket szerzett Leopold Figl egykori kancellár, az 1955-ös államszerződést eredményező diplomáciai bravúr atyja így összegezte a császárnő életművét: „Mater Austriae, der Inbegriff des österreichischen Wesens”, Ausztria anyja, az osztrák lélek megtestesítője.
Mária Terézia 23 évesen, 1740-ben lépett trónra, és negyvenesztendős uralma minden értelemben korszakosnak bizonyult. Azzal kezdődött, hogy a Pragmatica Sanctióban rögzített örökösödési jogát hét évig húzódó háborúban kellett megvédenie egy porosz vezetésű koalícióval szemben. Meg tudta őrizni trónjait, de elveszítette legiparosodottabb tartományát, Sziléziát. Levonta a következtetéseket, és 1749-ben korszakos államreformba kezdett. Miután szerencsésen sikerült visszaszereznie (igaz, nem magának, hanem a férjének) a német-római császári trónt is, és gyökeresen új szövetségi rendszerbe vitte át birodalmát, vissza akarta szerezni Sziléziát Poroszországtól. Ez újabb hétéves és a forgó hadiszerencse folytán végül sikertelen háborút eredményezett. Mária Terézia a tanulságokat ismét levonta, és az 1763-as hubertusburgi békeszerződés után azt remélte, soha többé nem kell háborúznia. Csalódnia kellett, de uralkodásának ezután következő fegyveres konfliktusaiban már sosem volt kezdeményező, igyekezett hadseregét, alattvalóit lehetőleg megkímélni a borzalmaktól.
Emlékét nem hadi sikerek fényesítik, hanem az a különleges képessége, amellyel sokszínű, sok jogállású, sok etnikumú, sok vallású és sok érdekű birodalmát kormányozta, sőt számos reformjával gyökeresen meg is újította.
Születésének 300. évfordulóján összesen négy tárlat emlékezik rá. A schönbrunni Kocsimúzeummal hamar végezhetünk, igazából nem tett ki ugyanis magáért az intézmény, a szervezők érthető üzleti megfontolásból csupán hozzávarrták az ünnepi kínálathoz a Mária Terézia korabeli reprezentatív hintókat és szánokat bemutató állandó kiállítást. A Mariahilfer Strassétól pár lépésnyire álló Hofmobiliendepot, a bécsi Bútormúzeum azonban kétszeresen is értékes emlékhely, egyfelől maga Mária Terézia alapította, épp 270 évvel ezelőtt, az udvar bútorigényeinek kiszolgálására, másfelől a Család és örökség című alkalmi kiállítása gazdag anyaggal szemlélteti Mária Terézia híres családpolitikáját, illetve a személyéhez hozzánőtt-hozzákapcsolt mítoszokat, kulturális teljesítményét, azaz a rokokót és szellemi-politikai örökségét, utóéletét. Nem véletlenül idéztük följebb Leopold Figl maximáját, Mária Terézia és Nagy Frigyes egész uralkodásukat meghatározó ellenségessége kapóra jött Ausztriának 1945 után a Nagy Frigyest előképének tekintő Hitlerrel szembeni ellenállás (elsősorban utólagos, pszichés) megelevenítésére. Igaz, hogy a 16 gyermekes Mária Terézia nemcsak „Európa nagymamája” volt az 1770-es években, de a mai Ausztriának is az anyja.
Az uralkodói életmű bemutatására két alsó-ausztriai kastélyt választottak ki. A Szövetségek és ellenségeskedések című anyag Mária Terézia diplomáciáját mutatja be, a „Modernizálás és reformok” a birodalom átalakítását. Az előbbi a Schloss Hofban, utóbbi a Schloss Niederweidenben tekinthető meg. Egymástól négy kilométerre vannak, a Morva folyó közelében, azaz a történelmi osztrák–magyar határon, ami Trianon óta a (cseh)szlovák–osztrák határ. (A királynő egyszerre vette meg a két kastélyt 1755-ben Savoyai Jenő herceg örökösétől, vagyis az unokahúgától; a Niederweident egyébként Bécs védője, Ernst Rüdiger von Starhemberg építtette még az 1690-es években.)
Mindkét bemutató alapos, világos. Közérthetően szemlélteti Mária Terézia nagy diplomáciai fordulatát, hogy az angol szövetségből jó másfél évszázad után átkormányozta birodalmát a francia (és amennyire lehetett, orosz) szövetségbe, illetve háborúit előbb Nagy Frigyes porosz király ellen, később Nagy Katalin orosz cárnő terjeszkedésének korlátozására.
Magyar érdeklődőknek a legtanulságosabb a Niederweidenben látható modernizációs kiállítás. Mária Terézia államreformja hatalmas teljesítmény volt, eredményeképpen a Habsburg-birodalom örökös tartományai felzárkóztak a nyugat-európai versenytársakhoz. Ausztriában otthon voltak a legkorszerűbb eszmék, közkézen forogtak a francia felvilágosodás híres művei.
A legfontosabb reformok – a földalapú, tehát a nemességre és az egyházakra is kiterjedő adózás, a földművesek és iparosok pontos adóterhelése, a túladóztatás megakadályozása – Magyarországra nem jöhettek azonban be. A magyar nemesség, amelyik az 1741. évi országgyűlésen életét és vérét ajánlotta fel az ifjú királynőnek trónja megvédésére, az 1751. és az 1764. évi országgyűléseken sikeresen vert vissza minden ésszerű reformtervet. Egyfelől „megvédte az alkotmányt”, azaz a nemesi adómentességet, másrészt azt az abszurd (ám sok évszázados) gyakorlatot is, hogy az állam ne adóztassa a jobbágyot, viszont ne is akadályozza, hogy a földesúr gátlástalanul kizsákmányolhassa. Az udvar, hogy a közterheket ne csak az örökös tartományok viseljék, belső vámrendszerhez kényszerült folyamodni. Így ellensúlyozta ki a magyar nemesi birtok adómentes termékének versenyelőnyét az örökös tartományokban adózottan előállított termékekkel szemben.
Ha a magyar nemesség 1751-ben vagy akár 1764-ben felfogta volna, hogy „alkotmányos jogai” az ország fejlődésének az igazi akadályai, akkor évszázadnyi lemaradást spórolhattunk volna meg. Maga Mária Terézia egyfelől megharagudott ugyan a nemességre az önzése miatt, de nem sértődött meg. Uralkodása alatt a magyar vármegyék (az ellenállás fészkei) egyre-másra kapták vissza a jogaikat, sőt például a kunok visszavásárolhatták a kollektív szabadságukat, és a szepességi szász városokat is azonnal visszacsatolták a Magyar Királysághoz Lengyelország első felosztásakor. Több reformot (úrbér, közoktatás) Mária Terézia redukáltan, rendeleti úton vezetett be, mert mást nem tudott tenni.
Mindezekről azonban nem szól egyik kiállítás sem. Azért nem szól, mert a magyar nemzeti szempontok egyszerűen elő sem kerülnek a négy kiállításon. Dermesztő szembesülni azzal, hogy az egyik legfontosabb magyar uralkodó nagy évfordulóját a magyar kulturális kormányzat egyszerűen semmibe vette. A négy kiállítóhelyen annyi magyar összefüggés jelenik meg, amennyi az osztrák tudományosságnak fontos volt.
A szlovák kultúrdiplomácia viszont nagy győzelmet aratott. A szlovák határhoz közeli két kastélyban minden felirat szlovákul is szerepel, a hétvégeken és a szlovák állami ünnepeken szlovák nyelvű tárlatvezetéseket tartanak, a kiállításokat dokumentáló nagy tanulmánykötet pedig a német és az angol mellett szlovákul is megjelent. Magyarul azonban nem. A benne szereplő dolgozatok közül két kulcsfontosságút írt szlovák történész (a nagy iskolareformról és a selmeci bányászati akadémia alapításáról), míg magyar szerzőtől csak egyet jegyez. (Serfőző Szabolcs művészettörténész a királynőt mint magyar uralkodót ábrázoló portrékról értekezik.)
A tárlatokon egyetlen helynevet sem adnak meg magyarul, viszont minden település szlovák neve van feltüntetve (Mária Teréziát eszerint Bratislavában koronázták magyar királynővé). Fadrusz János monumentális pozsonyi Mária Terézia-szobra fotón megjelenik, azzal az információval, hogy 1921-ben „leromboltatott” – persze a körülmények ismertetése nélkül. Szerencsére a mai Bécsben és „Bratislavában” nem tudják, hogy Mária Terézia szobrát (Zala György alkotását) a budapesti Hősök terén, a millenniumi emlékműből kiebrudalták 1945 után, ezért ez szóba sem kerül.
A nemzeti önbecsapás sok évszázados gyakorlatát folytató magyar politika sajnos ismét nagy vereséget könyvelhet el. Míg Budapest a Soros-rémképek elleni küzdelemben hergelődik, a csöndes, ám céltudatos szlovák diplomácia megint sikeresen foglalt el a nemzetközi tudományos közgondolkodásban egy darabot a magyar történelemből.
A Mária Terézia emlékének szentelt kiállítások 2017. november 29-ig látogathatók.
