„Károly király legyen bölcs s erős, mint István volt. Legyen győzedelmes és igazságos, mint Hunyadi Mátyás. A nemzet szeresse, mint Mária Teréziát. Uralkodása legyen hosszú, mint Ferenc József urunké.” A mondatok Herczeg Ferenc Ünnepi játék című rövid misztériumdarabjából valók, amelyet az utolsó magyar királykoronázás estéjén, 1916. december 30-án mutattak be a Nemzeti Színházban, és a Pesti Napló másnapi számában jelent meg először nyomtatásban (később a Herczeg-életműsorozat egyik drámakötetébe is bekerült). Az egyébként naivan idillikus és giccsesen romantikus mű mind témájában, mind hangütésében tökéletesen kifejezi azt a várakozást, amellyel a magyarság IV. Károlyt fogadta.
Pedig a körülmények korántsem voltak biztatók. Több mint két éve tartott a világháború, változó hadiszerencsével, hiszen bár 1916 ősze inkább a központi hatalmak győzelmeiről szólt, a végső kimenetelt még nem láthatta senki, a korábban elképzelhetetlen áldozatokat azonban már igen. A harcok az erdélyi román betörés nyomán immáron nem csak a határoktól messze dúltak, a nyersanyagokból és az élelmiszerekből hiány lépett föl, és a boldog, csillámfényes polgári miliő visszavonulni kényszerült, ami többek között abban is megnyilvánult, hogy a korabeli világ emblematikus színtereiként szolgáló kávéházak a takarékossági szabályok miatt rövidített nyitvatartással üzemeltek. Ferenc József halálával pedig egy örökké tartónak képzelt korszak ért véget, és adta át helyét a bizonytalan jövőnek. (Ráadásul a császár temetéséről hazatérő urak vonata 1916. november 30-án Herceghalomnál belerohant egy másik szerelvénybe, minden idők legtragikusabb magyarországi vasúti balesetét idézve elő.)
Mindezek ellenére, vagy talán éppen ezért az új uralkodó trónra lépése mindenkit bizakodással töltött el. A közhangulatban benne volt a változás szükségessége, az, hogy az évtizedeken át önnön korlátjaiba dermedt Osztrák–Magyar Monarchiát nem csak a háború mielőbbi befejezése végett kell valamilyen irányba elmozdítani. Az új idők remélt eljövetelét tökéletesen szimbolizálta a trónra lépő Károly, aki fiatal volt, és szimpatikus, szép és kedves feleséggel, valamint bájos gyermekkel. Ennek megfelelően óriási várakozás előzte meg már a koronázást is, amelyről természetesen akkor még nem lehetett tudni, hogy az utolsó lesz Magyarország történetében. Ám a sajtó kitüntetett figyelme következtében ez lett minden idők legalaposabban dokumentált magyar királykoronázása. Az előző alkalom (Ferenc Józsefé) majdnem fél évszázaddal korábbra esett, az azóta eltelt hosszú idő nemcsak az érdeklődést fokozta, hanem a technikai fejlődés és a sajtó hatalmi ágként való megerősödése révén IV. Károly trónra lépése egyúttal óriási médiaeseményt is jelentett – talán a legnagyobbat a dualista Magyarországon. Egyben pedig a történelmi Magyarország utolsó, néha giccsbe hajló, de azért parádés seregszemléjét.
A koronázás pillanatait a fotók mellett filmfelvételek is megőrizték, a legtöbbet azonban a korabeli lapokból tudhatjuk: a Pesti Napló például 18, a Pesti Hírlap 17, a Budapesti Hírlap 14 oldalon számolt be róla. Érdekes, hogy a legjelentősebb bulvárlapnak tekinthető Az Est viszont megelégedett alig hat oldallal. Ennél is szűkszavúbb volt a Népszava, amely két oldalt szánt a koronázásra – azaz szánt volna, ha a háború miatt működő cenzúra nem húzza ki a teljes tudósítást. (A baloldali lap egy hónappal korábban is így járt, amikor a hatóságok csak a Ferenc József halálát bejelentő főcímet engedélyezték, az erről szóló cikk megjelenését nem.) Az újságok – a hajnali országgyűléstől kezdve a koronázás utáni díszebéd fogásain és résztvevőin át a királyi párnak a még aznap este Bécsbe, azaz hazautazásáig bezáróan a részletekbe a lehető legnagyobb aprólékossággal belemenő tudósítások fölvezetéseként – vezércikkben fejezték ki bizakodásukat a jövőt illetően. Külön kitértek arra, hogy Zita személyében hosszú évtizedek után végre van királynéja is a magyarságnak. Róla egyébként Herczeg Ferenc is megemlékezett a misztériumjátékban, ezzel is jelezve a Mária országában évszázadok óta meglévő királynékultusz rendületlen létezését. De más lapok sem voltak irodalom híján, a Budapesti Hírlap például Kersék János A király című versét hozta, amelyben a frontot is megjárt Károly a haza védelmezőjeként és a szabadság letéteményeseként jelenik meg.
Aki nem tudott fotóst küldeni, az grafikákat közölt az eseményről, a leírások pedig egyöntetűen tükrözik a mostoha körülmények (szemetelő eső és a takarékosság okán gyér világítás) ellenére meglévő lelkesedést, amelyet az a pesti utcákon makacs pletykaként keringő momentum se tudott letörni, miszerint Károly fejéről majdnem leesett a béléssel szűkített, ám így is nagynak bizonyuló Szent Korona. Az esetről a Pesti Hírlap annyit írt, hogy a megbillenő koronát Tisza István akarta a helyén tartani, ám a király megelőzte, és saját kezűleg igazította vissza a fejére.
